/ Számomra sosem volt közömbös ez a malom. Édesapámnak ez volt az utolsó munkahelye. Amikor fiatalon alig 48 esztendősen elhunyt Zoltán József volt a Terményforgalmi Vállalat igazgatója. Neki volt a gépkocsi – vezetője. Halála után Édesanyám laboráns lett a malomban. Akkoriban már a közeli Bajcsy Zsilinszky utcában laktunk amikor leégett az üzem. Drága Édesanyám később még nyugdíjba menetele után is a portán dolgozott. Sorompó le és föl majd mindenkitől meg kellett kérdeznie mennyi lisztet hozott és mennyit visz. Az igazság, hogy ebben a humorban mindig is volt magyar valóság. Ha már lisztet nem is , de egy pár barna zacskót mindenki – ki tudja mire lesz még jó – címen mindenki vitt haza. Hiszen miénk a gyár, ne, hogy már más vigye haza. Később egy pártbizottsági kádert helyeztek a malom élére, aki szigorú ember hírében állt. Majd a rendszerváltást követően itt minden hanyatlásnak indult. Mintha már lisztre nem is lenne szükségünk. Jut eszembe a kapunál volt egy hídmérleg. Szerintem mai is ott rozsdásodik, ha csak nem vitték el a fémgyűjtők. S amikor teherautószámra hozták a görögdinnyét akkor minden sofőr itt méretkezett. S míg ráálltak a mérlegre telerakták dinnyével a portásfülkét. A nyár végén nekünk már annyi volt ebből, hogy untuk. A szomszédoknak is jutott. Ez volt drága Édesanyám egyetlen mellékese.)
Mennyiszer elsirattuk a vas és gépgyárat, a kohászatot. S
egy könnycseppet sem morzsoltunk el, amikor észrevétlenül
múlt ki az ország egyik legpatinásabb malomüzeme
Miskolcon. Bár még állnak a hajdani István gőzmalom
falai, vasbeton silói, de már látni az agóniát. A leláncolt
kapu mögött őgyelgő fekete ruhás biztonsági őr kérdés
nélkül mondja: itt már minden eladó, kiadó. A sokat megélt
mázsáló – amelyen ilyentájt a dinnyések is mérlegeltek
– szétberhelve, rozsdásan hever a betonakna mellett.
Mentik, ami menthető. A gazzal benőtt udvar és a még ép
épületek diszharmóniája siralmas látvány.
Mit is keresek én most itt,
ahol valamikor harminc évig
gond nélkül ki-bejártam a
nagykapun? Az eltűnt időt,
az elmorzsolt éveket már úgy
sem leljük meg. Nincs idő
ezen merengeni. A helyszín
olyan érzékletesen vall, hogy
hipp-hopp, és a naptár félelmetes
gyorsasággal pörög
vissza pontosan 1963 nyarára.
Amikor tizenvalahány
évesen sétálok be édesapám
és édesanyám munkahelyére.
A miskolci malomba.
A hátsó üzemi étkezdében jobb a koszt, mint a napköziben.
Délidőben menetrendszerűen ott ülök a lisztesen ősz
hajú molnárok és zsákolók között. Majd ebéd után kezdem
a szokásos felfedező túrát, végigtrappolok a hétszintes
fülsiketítő, zajos üzemen. Vasvázas falépcsőkön, hogy
meglessem az élet születését. Ahogyan ott mondják, miként
lesz a búzából liszt és ocsú. A gőzerőt már felváltotta
az elektromos áram. A villanymotorok gumihevederekkel
csattogtatják, rázzák a rostát. Mindent ellep a fehéres por.
Látom sok-sok gépen, még a monarchia idejében gyártódtak.
Ritkán futok össze molnárral, legfeljebb Barnóczky
úrral. Ám ha mégis, az sem gond, ismernek. Balla Andor
vezető főmolnár megszokta a kíváncsiskodásom. A zsákolók
még nem ismerik a targoncát, egyenként tolják ki a
zsákokat a vasúti vagonokhoz. Az udvar mind egy kisebb
teherpályaudvar, a kocsikat a közeli állomásról tologatják
be. Helyben pedig vastag dróttal csörlőzik, manőverezik
a vagonokat. Az élesen visító síneken való gurigázás an?-
nyira megkapó, hogy madártávlatból is látni akarom. Már
régen csábít a csaknem harminc méter magas elöregedett
tűzlétra. Mint a macska mászok fel-fel, mígnem visszanézek.
Nem kellett volna. A panoráma csodálatos, belátok a
Selyemrétig, de óvatosan igyekszem vissza. Akkor határozom
el, hogy tűzoltó már nem leszek.
A labort sem hagyom ki. Bobcsák Istvánné, Marika
birodalma. Óránként, vagy kedvük szerint mintát vesznek,
sikért mérnek. A dagasztott lisztcsomókat analizálják a
kemencére hajazó készülékekben. A kapunál Jolika és Annuska
mindenkinek előre köszön. A ki-bejövők széttárják
a szatyrukat. Ezekbe senki nem les be. Azokat nézik meg,
akik ezt egy nagy „kezicsókolommal” elbliccelnék.
Lapozzunk, 1972 őszére. Magam is ott állok a tömegben.
Nem engednek át a rendőrkordonon. A fél városból látni,
hogy lángol a malom. Recsegve, ropogva hányja a szikrákat
a kiszáradt fapadlós szerkezet. Ki hinné, hogy a liszt
puskaporként robban? Hiába a rendszeres gyakorlat, a
lánglovagok elvesztik a csatát. Reggelre csak a kormos erődítményszerű
falak állnak. Szabotázs, gyújtogatás – kezdődik
a találgatás. Egyértelmű, hogy valamelyik beszorult
gumiheveder lobbanthatta ki a tűzet. Most látok először
egyszerre ennyi könnyeivel küszködő embert. Dr. Szabó
József igazgató, Menner Iván helyettese és Czakó könyvelő
úr is köztük van. Egy korszak hamvad el a szemünk láttára.
Nincs többé István malom. Helyén egy ki tudja, mire
lenne jó ingatlanokkal zsúfolt iparterület szégyenkezik.
A Gömöri felüljárón autózok, ha akaratlanul is, rálátnak.
Csak én fordulok el, hogy megőrizzem a régi képét.
