Tizenkét lakásos, egyemeletes polgári ház a miénk a miskolci Széchenyi úton. Nem bérkaszárnya, a háromkabinos, közös vécék mégis a gang és az udvar végiben sorjáznak. A miénken is sokáig osztozunk a társbérlővel. Csupán csellel meg utánjárással sikerül 1957 végére magunknak kisajátítani. A házban csak nekünk van fürdőszobánk. Olyan, amiben körmös, tappancsos, öntöttvas kád áll, mellette egy toronyszerű vízforraló kályha.
Egy órába telik, amíg befűtjük, de akkor már forr, zubog benne a mosdóvíz. Ha ügyesek vagyunk, egy menetben mindannyian megmártózhatunk. Irigylem a szomszédokat, akik a hét közbeni lavórozás után az Erzsébet téri tisztasági fürdőbe járnak. Kádas jegyet vesznek, és ott egy óráig övék a világ. A manikűr, pedikűr és a masszázs után még a gőzbe is eljárnak. Ide sosem jutok el. Pontosabban, csak amikor a kötelező iskolai úszásokra járok. Akkor látom a kádas merülésre ácsingózókat a hosszú folyosón. Megszokott rituálé, a városban több helyen van tisztasági fürdő. Állítólag a gyáristáké a legszuperebb. A gőz – a nedves is, a száraz is – frissítő hatású. Gyógyír a másnaposságra. Egyben találkahely. Közösségi fórum, ahol az egyenlők között is egyenlők vagyunk. Egyesek tusolás közben énekelnek, áriáznak, de itt csak a hangjukat hallatják. Politizálnak. A szokások – ehelyütt rendszersemlegesen – mit sem változnak. Nincs fürdődressz, mindenkinek egy kötényke jár. Rend van, a hétfő–szerda–szombat a nőké, a többi nap a férfiaké. Vagy fordítva? Bizonyos hatásokra időnként változtatnak a nyitvatartáson. Nem legenda, valóban megtörtént – Sárosi Pali barátom meséli –, hogy egyszer este hat előtt bekiabálják: „fájront” – záróra.
A szemhomályosító párában nem látják, hogy Csoba Tamás, a város polgármestere is ott ejtőzik. Másnaptól azután este kilencig várják a munkában megfáradtakat… Az átkosban, amikor élénkül a tamperei testvérvárosi kapcsolat, egy nem mindennapi ajándékot kapunk. Két komplett közösségi szaunát. A rossznyelvek szerint azért, mert az előző miskolci delegáció tagjai nagyon élvezték a finn fürdőkultúrát. Tetszett nekik az illóolajokkal teli, izzasztó forró kabin és az azt követő hideglelős csobbanás. Hosszan töprengenek, hogy hová tegyék. Végül a diósgyőri strandra kerül a szauna. A diósgyőri birkózók szaunalázban égnek, segítenek a felállításban. Így elsők között élvezhetik a luxust. Ide jár Erdős Ákos, Fórizs Tóni, Kavesánszky Laci, Vucskó Sanyi, Dimény János, Jászkai Imi és a Szalontay testvérek. Sokan akkor jönnek rá, hogy mi is hiányzik az életükből, akkor barátkoznak meg először a finn testfürdőzés kultúrájával. Bár nem másoljuk őket. Nincs meztelenkedés, de már ugyanúgy bírjuk a forró gőzt, mint a skandinávok. A két nagy faház koedukált. Ahol aztán megbeszéljük a kinti élményeinket, hogy bezzeg a skandinávok csak úgy meztelenül szőrén ülik meg a szaunát, pőrén aszalódnak az illatos forróságban. És közben eszükbe sem jut, hogy figyelő szemüket a más neműek intim testrészein legeltessék. Közben elszalad az idő.
Az élményfürdők világát éljük. Olyan is van, aki a hetedik emeleten elektromos szaunában kínozza magát. Vagy a kertben vízforgatós medencében pancsol, vagy éppen a jakuzziból nézi a tévét. Én mégis nosztalgiázom, milyen jó is volt az a százhúsz literes, díszveretes fürdőszobakályha. Nem csak forró vizet és meleget árasztott. Olyan kellemes, szombat esti családi hangulatot teremtett, amelyre már soha egyetlen infraszauna sem lesz képes.
