Nos, ha valaki nem tudná 1969 júniusában , érettségi után két nappal verekedtem be magam az Észak-Magyarországhoz. Cirka három hónapig urizáltam ott a harmadik emeleten, a Bajcsy Zsilinszky úti sajtóházban, a 306. számú szobában. Varga Rudolf barátommal közösen birtokoltuk ezt az utcára néző irodát. Igazi gyerekszoba volt.S mivel már régóta olvasója voltam a lapnak, s látásból ismertem az összes nagyágyút kellő tisztelettel és alázattal sokáig a fal mellett közlekedtem. Micsoda nevek, Fodor László főszerkesztő, Onódvári Miklós főszerkesztő helyettes, Benedek Miklós színikritikus aki naponta teleírt egy teljes újságoldalt. S ne feledjük Oravecz Jánost akinek minden cikke élményszámba ment.
Hogy aztán végül mégis a Déli Hírlapnál kötöttem ki az merő véletlen volt. Akkoriban, azon a nyáron 1969 júliusában tervezték a városi lap megjelenését, s mivel a szomszédos szobában éppen Bekes Dezső ült, könnyebb volt a cikkeimet neki leadni. Szerénytelenül mondom gyorsabban leigazolt mint az Észak-Magyarország. Majd a sors úgy hozta, hogy 2002 tavaszán a két lap egyesült , s én annak az újságnak a főszerkesztő helyettese lehettem , amely ellen évtizedekig ádáz piaci harcot vezettem. Igen versenyeztünk, szinte vérre menő harcot folytattunk. Jut eszembe, a Déli pedig most szeptemberben lett volna ötven esztendős. Lesz is egy emléktáblánk erről. Mint ahogyan tervezgettem az Északnál, hogy a nagy elődeink képeit kirakjuk a falra. Az akkori osztrák tulajdonos ezt nem szerette volna, úgy hitte az élet csak vele kezdődött.
Az élet kiszámíthatatlan, ahogy mondják egyszer lent egyszer fenn. Azt már csak úgy mellékesen mondom, hogy 2017 novemberében csaknem 15 esztendő után nem saját akaratomból hagytam ott az Északot.
Nem én döntöttem úgy, hogy elég lesz a várostörténeti írásaimból és ezentúl majd már a lábaimat lógatom a tévé előtt szörfözve. Egy durva és megalázó provokáció áldozata lettem egy derűs őszi délutánon a miskolci nagyposta előtt.
Két miskolci rendész egy teljesen jogtalan, alaptalan parkolási ügy intézkedése közben megvertek, s megbilincseltek. Hogy másnapra telekürtölhessék a világot, hogy 68 esztendősen rájuk támadtam. Hamisan megrágalmaztak. Ma már az ügy világos mindenki tudja, a történet minden ízében sántít. Már csak azért is mert ez a rendész most éppen hajléktalanok verésével próbálta az erejét fitogtatni. Október elején, akkor derült fény az elvetemültségére, de különös módon máig is a jól megérdemelt tök egészséges fiatal táppénzesek életét éli szabadon.
Miközben a cégnél felmondott, s ha vontatottan, s megkésve is de a rendőrség hivatalos minőségben elkövetett bántalmazás gyanújával nyomoz ellene és társaival szemben is. Hogy ez csak most derült ki decemberre az már felveti a bűnpártolás gyanúját is. Bár ez már rajtam nem segít, többé már aligha írom tele azt az újságot, amelyet nagyon szerettem.
Örömmel olvasom , az újságom 75 esztendős lett a mai napon. Kollégáim remek visszaemlékezéssel tették ünnepélyessé az évfordulót. Ezt is lefűzöm. Szerintem mindannyian tudják, nagyon szurkolok nekik, a megye egyetlen napilapja érje meg a másfél-száz esztendőt! Az se baj, hogy addigra már csak egy villogó képernyőn olvassák majd az utánunk jövők. Őszinte szívemből gratulálok mindannyiuknak akik ezt a lapot írják szerkesztik, nyomják és eladják vagy házhoz viszik a reggeli kávé mellé.
