Hiába ha tetszik, ha nem, nekem már mindenről eszembe jut valami. Még a koronavírusról is.
Cirka harminc esztendőt húztam le a miskolci Bajcsy Zsilinszky úti sajtóházban, amelynek a közvetlen szomszédságában volt a nemi beteg gondozó. Hozzáteszem, a bőrgyógyászattal együtt. Persze ezen kívül volt még egy ilyen jó nevű intézmény, a Gruby Dávid féle, a Csabai kapui SZTK-ban.
A lényeg sokunk megismerte ezeket a helyeket. Van, aki tagadja, van, aki röstelli, de egy biztos már mindenki hallott az ottani rendelések szisztémájáról. Főleg azokból az időkből, amikor a tripper és a kankó jobban terjedt, mint az esős időben az erdei csiperke. Nem sok kellett hozzá csak egy apró félrelépés, egy hirtelen jött légyott és máris akár három-négy családban felütötte a fejét. Ehhez társult még a lapos tetű, amelyet jó esetben akár a strandon vagy a villamoson is be lehetett szerezni. Itt semmilyen aktusra nem volt szükség, elegendő volt, hogy az öltözőben az egyik nadrágról a másikra másszon a kellemetlenség, ami aztán fanszőrzetről az ember feje búbjáig begubózott. Erre a patikában egy csodálatos folyadékot árultak, amelynek az átható szaga alapján bárki beazonosíthatta a tetűvel fertőzötteket.
Mint mindenre kíváncsi firkász azokban az időkben sokszor megszólaltattam Nagy Kálmán főorvost, aki ezen a területen a legjobb és a legismertebb volt. Nem sokat kellett mennem, hogy meghallgassam a legfrissebb történeteit. Amikor mesélt olyan érzésem támadt, hogy ebben a városban mindenkit ismer. Akár alulnézetből is.
Ő nyilatkozta, hogy akinél valamilyen nemi betegséget diagnosztizáltak, az első kezeléskor kifaggatták a partnereiről. Ezek a nem éppen vallatásnak nevezhető beszélgetések elég kínosak voltak. Főleg akkor amikor, a pórul járt illető még a hölgy vagy az alkalmi barátja nevét se tudta megmondani. Vagy szándékosan elhallgatta. Ennek ellenére minden fertőzésről – akár csak most a koronavírus esetében – értesítették a hatóságokat, kérték derítsék ki a lehetséges betegséghordózókat, s a terjesztőit.
Magam láttam egy ilyen családfakutatásnak tetsző hatalmas ábrát. Kálmán mondta, egy Szentpéteri kapuban élő elvált hölgy, Erzsike félszáz férfit tett harcképtelenné. Egy jó időre. S szegény maga se tudta megmondani, ezek közül ki volt az, akitől ő kapta a nem kívánatos szuvenírt. Ezek az ügyek a miskolci kapitányságon Nagy Pál rendőr őrnagyhoz tartoztak, s három éve, amikor erről szerettem volna megszólaltatni, a Mezőkövesden élő családja elárulta, éppen három héttel ezelőtt hunyt el. Minden titkát a sírba vitte.
Annak idején ő és a kollégái nyomozták ki, diszkréten és tapintatosan az ilyen listára került személyeket. Tessék elképzelni azt a családot, amelynél kora este a rendőrök egy bizalmas ügyben keresik a mamát vagy a papát. Kihívják őket az ajtó elé, hogy a párjukat ne kelljen beavatni az eljárásba, a kötelező kezelés elrendelésére. Persze amikor már mindkettőjük a listára kerül, értelmetlen a titkolózás. Előnye, hogy egymást is lehet hibáztatni, melyikkőjük volt az, aki behozta a trippert a családba.
Jelenleg a rendőrségnek most koronavírus ügyben már nem kell titkolóznia, elegendő a fertőzött kapcsolatrendszerét kinyomozni. Hogy miként is megy, erről mostanában nem sokat tudok, de borítékolom, egy idő után ez a munka olyan mérvűvé válik, amelybe belegebednek. Ennyi rendőr nincs.
Talán ezért lenne megfontolandó, hogy most tekintsünk el a személyiségi jogoktól, a fertőzöttek nevét, a helyszínt, a forrást tegyük közzé. Hívjuk fel az érintettek figyelmét, hogy a környezetükben vírushordozó volt. Időt kell nyerni, s van az helyzet, amikor mindannyiunk érdeke a széles nyilvánosság tájékoztatása. Lám a győri polgármester esete is megerősíti, jogunk van tudni, kik azok, akik a környezetünkben vírushordozók lettek.
Ez nem egy nemi betegség, amit röstellnünk kellene. Ez már egy életmentő akció!
