Vírusírás (13)
ifj. Fónagy István írása
Soha nem gondoltam volna, hogy meg tudok hatódni egy doboz süteménytől.
Pedig őszintén bevallva, ma ez történt.
Nem szégyellem bevallani, hogy bizony lassan 31 évesen, a home office-tól kiszakállasodott informatikusként, barlangi scripter ábrázattal bizony megkönnyeztem a csomagot, amit a szüleimtől kaptam.
Na nem azért, mert annyira csokimániás lennék, habár édesszájú vagyok és király ez a süti.
Hanem mert leírhatatlanul hiányoznak a szüleim. Erre még nem alkották meg azt a magyar kifejezést, ami leírná. Aki jobban ismer, az tudja, hogy milyen jó a viszonyom anyumékkal, rendszeresen járok haza látogatni, és mindent meg tudok beszélni velük.
De nem mehetek haza. Ez pedig sajnos nem egy önkéntesen vállalt távollét, nem saját döntésem alapján vonultam karanténba esetleg egy külföldi munka miatt. Féltés. A legkisebb kockázatát sem akarom, hogy esetleg hazavigyem a vírust.
Sokan nevetnek, legyintenek, vagy megkérdezik, hogy “Hööö na mi van, félsz? Itt űűsz és rettegel?”. Nem. De a vírus sajátosságai miatt nem tudhatom, nem fertőzök-e.
Arra pedig sajnos hazánkban nincs lehetőség, hogy jelentkezzek, teszteljenek le, mert haza szeretnék utazni biztonságban a családomhoz. Azokat sem tesztelik, akiknek szüksége lenne rá, mert egy sor irreleváns baromságot tartanak fontosabbnak, mint ezt. Pedig még arra is hajlandó lennék, hogy fizessek egy ilyen vizsgálatért. Boldogan.
Így hát nem marad más, mint a hosszú telefonbeszélgetések, a képek nézegetése és a mérhetetlenül kedves gesztus, amit a szüleim tettek.
Elképzelem őket, ahogy beöltözve, mintha valamilyen hazmat suitban lennének egy poszt-apokaliptikus világban, elviszik a csomagot a postára, mondják büszkén, hogy “Ezt a fiunknak küldjük, Debrecenbe! Hiszen ott dolgozik, de sajnos nem jöhet haza, nem akar kockáztatni… A mi fiunk.”
Látom magam előtt, ahogy édesanyám készíti a csomagot, gondosan elhelyez mindent, leellenőriz, becsomagol, hogy véletlenül se legyen semminek semmi baja. Kérdezi édesapámtól, “Ugye fog örülni neki István?”. Persze már jóval a csomag feladása elkészül. Biztos, ami biztos.
Édesapám pedig készül, viszi az ereklyét egyetlen fiának feladni, mert hát mégiscsak a “muter sütijéről” van szó. Jön-megy a lakásban, cigivel a szájában miközben készülődik, öltözködik. Ahogy mindig is szokott, de valahogy mégis teljesen más hangulata van az egésznek.
Keserédes. Talán ez a legjobb kifejezés erre.
Nem is tudtam és még mindig nem tudom megmondani, hogy tulajdonképpen megörültem, vagy elszomorodtam, mikor megcsörrent a telefon, hogy itt a futár a motyóval.
Elszorult a torkom.
Hihetetlenül megörültem a doboznak, mint egy gyerek. Szaladtam le átvenni és rohantam fel kibontani. De mikor már a szobába értem, éreztem, hogy “Ejha, hát mi történik itt velem?”. Kicsomagoltam és csak nézegettem a sütiket, a profi, majd az édesanyám által varrt maszkokat és akkor éreztem meg úgy igazán a súlyát ennek a helyzetnek. Eddig elhessegettem, persze, van mit csinálnom minden nap.
A helyzetet, hogy be vagyok zárva, könnyen megszoktam, rengeteg dolog érdekel, sok hobbim van, nem nehéz lekötni magam. De most a süti átfúrta magát ezen a falon rendesen.
Akárki akármit is gondol, nem érdekel. Nem tartom szégyennek, de bizony elsírtam magam mikor kibontottam a küldeményt és belegondoltam, hogy mit is jelent ez a csomag. Az ölelés-pótló süti, a gondoskodás. Az izgalom, vajon megérkezik-e épségben. Az üzenet, hogy “Hiányzol fiam! De ne aggódj, jól vagyunk!”
A bizonytalanság. Vajon mikor mehetek végre haza. Nem is elsősorban az ütött meg, hogy mennyi ideje nem találkoztunk – hozzáteszem, a korlátozás előtti néhány hétben se voltam már otthon, nem tudtam, hogy ez lesz -, hanem hogy még mennyi ideig kell várni. Mikor lesz az, hogy végre teljesen nyugodtan utazhatok haza? Hetekkel vagy hónapokkal később? Mennyi idő kell, míg az inkompetens, idióta emberek megértik, hogy mit kellene tenni, hogy a megoldás felé haladjunk és elüljön a járvány? Vajon a születésnapomat is júliusban ugyanígy fogom ünnepelni?
Aztán úja örültem, majd megint elszomorodtam.
Nővérem is nem is oly sokára világra hozza második kislányát. Vajon mikor láthatom majd és foghatom majd a karjaimba? De ami még jobban aggaszt, hogy a szüleim mikor tehetik majd ezt meg.
Nem tudja milyen szerencsés az, aki most otthon lehet a családdal.
Na de persze kibontottam és megkóstoltam a sütit. Az tuti, hogy ilyen finom sütit még életemben soha nem ettem, és be kell vallanom, remélem nem is fogok. Az elzártság különös mód megfűszerezi.
Már csak azt kell kitalálnom, hogy osszam be.
Egyértelmű, hogy a legmenőbb szüleim nekem vannak. Hát sütit küldtek otthonról!
