Egri húsleves apró marhalábszárkockával. Fenséges ízek.
Borjú bécsi, fekete gyökeres
krumplisalátával. A desszert
se akármi – igazi miskolci kabaré, valamikor a 80-as évek
elején. Sajátos árukapcsolás, a
Tokaj Vendéglátóház specialitása. Egyik szemünk a gasztronómia remekművein. A másik a színpadon. Máté Iván, a
konferanszié szarkasztikus humorral vezeti fel az egymást
követő jeleneteket, kuplékat.( Iván bácsiról a későbbiekben – ő volt az aki négy évet ült Rákosiék börtönében, úgy, hogy magas se tudta miért.) A
nyolcvanas évek elején minket szórakoztat, hetente többször. Minden tökéletes, nem a
színpad forog, hanem a fellépők, Egerszegi Judit, Horváth
Zsuzsa, M. Szilágyi Lajos, Tardi Balázs és Újlaki Dénes. A
Miskolci Nemzeti Színház jeles művészei nem hagynak választást, letesszük a kést, villát,
hogy tapsolhassunk.
Előttem a Miskolci Kabaré
egykori plakátja, jobb sarkában
egy guvadt szemű béka, egy tál
kocsonyában guggol. Már csak
ez hiányzott – a villás ördög
ráült az avasi tévétorony csúcsára – címmel hirdetik a produkciót. A szerzők, jó kis csapat:
Bérczes József, Karosi Imre, Kiss
József és Szabados Gábor. Gondolkodom. A nehézipar fellegvárában, a vas- és acél városában miként honosodik meg ez
a kimondottan pesties színházi
műfaj. Honnan eredhet ez a civil lelkesedés, meggyökerezhet-e
ez a kifejezetten szókimondó lokális kabaré egy olyan világban,
amelyben Hofi Géza klasszikus
számait is először Aczél Györgyön tesztelik?
Egyszerű, könnyű a nyomozás, a szálak Karosi Imréhez és
Szabados Gábor kollégáimhoz
vezetnek. Forró nyomon vagyok. Tagadni próbálnak, de
végül mindketten megtörnek.
Megvallják az előzményeket.
A hatvanas, hetvenes években
a műszaki egyetem sokrétű önképzőköréből nőtt ki a Silány
Kínpad, a humorszínpad. Hihetetlen. Számos műszaki beállítottságú fiatal az irodalom,
a zene, a képzőművészet, a film
világába kalandozik. Itt próbálja leengedni az egymást követő
vizsgák, szigorlatok során felgyülemlett feszültség gőzét. Jeleneteket, dalszövegeket írnak,
sőt zenét is szereznek. Nem is
akármilyen szinten. Sorra nyerik az egyetemi színpadok nagy
megmérettetését. Néhány ismerős név: Árkosi Árpád, a kiváló
rendező, Látó János, a Favágók
dobosa. Telt házas előadásaik révén még élőbb a kapcsolat
az egyetem és a város polgársága között. Majd a nagy csapat
egyszer csak végez, kirepülnek
az életbe. Ám a kapcsolatuk
nem szakad meg, továbbálmodoznak, kellene a városba egy
kabaré, egy erre alkalmas színházterem.
Válogatnak, hol is legyen – a
Kossuth utcai művelődési központban vagy az úttörőházban. A szellemi tőke megvan,
sőt egyre jobban kamatozik.
Ám a politikai vezetés óvatos,
a tanácsi apparátus se kockáztat. Nincs kedvük vásárra vinni a bőrüket a fiatalok szórakozásáért. Egyébként is ott van
a Nemzeti Színház és a jó néhány egyéb kulturális műsor és
fesztivál. Senkit meg ne bántsunk – az első műsoruk hallatán összerezzenek a cenzorok.
Ki az a balga, aki mások miatt
kockáztatja majd a bársonyozott egzisztenciáját.
Végül hogy, hogy nem Barna György, a Tokaj Vendéglátóház vezetője és Sugár János,
a Miskolci Vendéglátó Vállalat igazgatója beadja a derekát. Gyuri egyébként is mindig
vevő minden jó ötletre, született mecénás. Nemcsak áldását
adja, hanem producere is lesz a
miskolci kabarénak. Pontosan
1981. március harmincadikán lesz a premier. Ki ne hagyjuk a bemutató bázisembereit,
Gyarmati Béla színházigazgató, Selmeczi György zeneszerző, Regős Zsolt zenész, Balogh
Erzsébet rendezőasszisztens,
Szűcs János rendező és Bartha
Éva kulturális felelős. Emlékszem, a szakácsok és a felszolgálók is megfeledkeznek, hogy
ők most nem szórakozni jöttek.
Mögöttünk állva, a konyhából
leskelődve élvezik az előadást,
mit sem törődve, hogy késik a
somlói galuska.
Karosi Imre ötletgazdát, szerzőt és szerkesztőt kérdezem –
könnyű volt-e a témát megtalálni, lehetett-e a hatalom bajszát
ráncigálni. Milyen gúzsba kötve táncolni? „Csodálatos, vágja rá: mert okosnak, tehetségesnek, bátornak hittük magunkat,
vagyis: fiatalok voltunk!”
A tanácsi lakáselosztáson,
a panelházi élet cifraságain, a
munkakerülésen és a bürokrácia útvesztőin bármikor elszórakozhattak. Óvatosan, de elmentek a falakig. Persze ma se
könnyebb, hiszen a politikusok
is értik a viccet, csak ugye nem
kedvelik…
Szántó István
Jegyzet
