Egy szovjet páncélos farol
a Borsodi Nyomda Széchenyi
utcai bejárata elé. Elrettentésül.
A békés tüntetők körbeveszik,
mit sem törődve a tankkal.
Majd belátják, az üzem kapuja
zárva, hiába dörömbölnek.
A páncélos lövegtornyában
álló katona észre se veszi, egy
középkorú asszony mászik
mögé. Letépi a csillagot az
usankájáról. A következő pillanatban lecsapódik a torony
fedele és a tank ágyúcsöve
megemelkedik. Majd egy lövés
dördül el. Szemünk előtt húz el
a vanádiumlövedék, egyenesen
a Széchenyi utca és a Szemere
utca sarkán álló épület padlásterébe fúródik. A légnyomástól
csaknem minden ablakunk
megrepedezik. Pontosan 1956
novembere van, a nyomda
stratégiai objektum, katonai
parancsnokság alá rendelve.
Később, gyerekként gyakran
bebámészkodom a hatalmas
üvegportálokon. Igazi látványnyomda – rátapasztom az arcomat az üvegre – s figyelem az
ide-oda rohangáló embereket.
A mettőröket, a szedőket, a tördelőket, a súlyos ólomtálcával
cipekedő segédeket. A könyvkötőket és a plakátkészítőket.
A kuckójukból kiszaladgáló
korrektorokat, Fekete Ferencnét,
Spenik Istvánnét és Sándor
Nándort, kezükben a telefirkált
laptükörrel. Kíváncsiságommal
nem vagyok egyedül. Dubéczi
Zoltán érettségi után lesz a
Gutenberg-galaxis rabja. Egy
életre. Szerencsés. Hiszen a
ma már leáldozóban lévő
szakma legvirágzóbb évtizedeit
élvezheti. A hajdani, a háború
előtti zsidó tulajdonú nyomda
viszonylag épségben vészeli át
a világégés borzalmait. Bár, ha
a gótikus vagy a fekete verzál
ólombetűk beszélnének a nyilas
és a kommunista korszak kiáltványairól, egyfolytában pironkodnának. Hiába, a nyomdász
azt csinálja, amit megrendelnek.
Szerencsére nem kőbe, csak
papírra nyomják, amit kérnek.
Zoltán idejében Szűcs Andor
vezeti az üzemet. Mesterei,
munkatársai Simkó Gyula,
Kruj Géza, Szécsi László. Az
üzembelső szinte muzeális, az
elmúlt egy évszázad során nem
sok változás történik ott. A
mennyezetről lelógó egy szál vezetéken a bura nélküli égők csak
pislákolnak. A dufartos, kéthajós
épület bal oldalán az egywerkes
rotációs gép zakatol. A sasszeműek kiszúrják, mikor pergeti az
Észak-Magyarországot. Ilyenkor
éjszakánként hol Boda István,
hol pedig Holdi János újságírók
az éjszakai műszak ügyeletesei.
Az ötvenhatos forradalom számkivetettjei. Jobbra a laptördelők
Popovics Pál, Venkovics Misi
és Földi Dezső. A sarokban a
betűszekrény, óriási a választék.
Gyártanak névjegyet, plakátot és
könyvet, igazából a technológia
nem sokban különbözik a lapkészítéstől. Minden a szedőknél
kezdődik. A zongoraméretű,
terjedelmes, írógépszerű, német
szerkezet tetején egy nagy
ólomtömb lóg, a vége egy üstben
zubog. Itt még nincs szagelszívó,
mindenkinek jut az ártalmas
ólom gőzéből. A szedő előtt
egy kottatartóban sorjáznak a
mákosra javított kéziratok. Nagy
a szabadság – a nyomdászok
elitje akár maga is belejavíthat,
ha az olvasószerkesztő átsiklott
valamilyen orbitális hülyeségen.
Ám ha kedvük van, meg is
viccelhetik a korrektort. Van rá
példa.
Zoltán a szedőgépnél és
a tördelésnél is otthon van.
Rekordidő alatt tanulja meg a
visszafelé olvasást. Magam is
megtapasztalom, hogy perfektek a tükörírásban. Természetes is, hiszen a címszedéskor
a winkelbe – ez a kézi szedés
alapszerszáma – szupergyorsasággal csiptetik be a címeket.
Ha ügyeletes vagyok, és hosszú
a cím, vagy nem fér be a
szövegtükörbe, nekem kellene
kurtítani. Ha az eszemre hallgatok, a fiúkra bízom, náluknál
jobban ezt senki nem tudhatja.
A nyomda hátsó udvarán
hatalmas papírhengerek
sorakoznak a ponyva alatt.
Itt, a belvárosi üzemben még
nincsen raktár. Minek is, mindig annyi az alapanyag, ami
éppen szükséges. Az Észak még
hatlapos, kivéve hétfőn, amikor
négy oldal sporttal egészül ki.
Sorsdöntő a következő
esztendő. 1968 nyarán felszámolják a belvárosi nyomdát.
Szakaszosan, tervezetten, forgatókönyv alapján átköltöznek
az akkor épülő új üzembe, a
Bajcsy-Zsilinszky utcára. Az
olajtól és nyomdafestéktől ragacsos öreg lapnyomó gépet a
vashulladékgyűjtőbe szállítják.
Kár. Ipartörténeti emlék.
Sokáig üres a hodály. A
kirakaton át látjuk a kiürített
üzemet, mégis beleskelődünk,
hátha… Késő esténként megszokásból, beidegződésből még
gyakran megállunk, becsengetünk a régi nyomda kapuja előtt.
Hiába. Steiner bácsi nem csoszog
ki többé, hogy stikában kiossza
köztünk a friss, ropogós, nyomdafesték-illatos holnapi lapot…
