A nyolcvanas évek első felében először járok Mexikóban, a Diósgyőri Gépgyár H
üzemében. A kassai vezetők
delegációját mint a városi lap tudósítója kísérgetem
fotóriporter kollégámmal.
Ez az egyik olyan hely, ahová a fényképezőgépet nem
lehet bevinni. A noteszom
is felesleges, hiszen amit itt
látunk és hallunk, azt jobb
fejben tartani és nem szivárogtatni. Életemben először
közelről mustrálhatom, milyen egy aknavető, s hogyan
készül a páncélos lövegtornya. Amelyet vasúton szállítanak Bulgáriába, ahol a
tankok futóműveit gyártják. Sőt, a következő üzemrészben már egy légvédelmi
ágyú kezelőszékében forgózhatok, míg el nem szédülök.
Aki még nem háborúzott,
akár élvezheti is a fejlett
technika játékszerét, ám
sosem szagoltam csatatéri
puskaport, így csak elképzelem, milyen nyomasztó
lehet, ha a gépfegyver nézőkéjén át kell sasolnom a felettem suhanó bombázókat
vagy vadászgépeket.
Garai István kezdő gépészmérnökként kerül a H
üzem fejlesztési osztályára.
Korábban maga sem tudta,
mit is rejtenek a Mexikóvölgy rejtjeles megnevezései.
Eltelik egy-két hónap, amíg
megismerkedik a gyártási
technológiákkal, és rájön,
az itteni termelés a világpolitikai helyzet függvénye.
Kétségtelen, a hadiipar a
legjövedelmezőbb üzletág,
egymásba érnek a lokális
háborúk, s aki a békére vágyik, az erőteljesen fegyverkezik. Nagy a konkurencia
a piacon, a diósgyőri gyár
termékei viszont nagyon kelendők. Innen minden kipróbáltan, belőve, lezsírozva kerül a megrendelőhöz.
A delegációval a csengői
gyakorlótérre is kilátogatunk. Megkapjuk az elmaradhatatlan fülvédőt, ám
még így is minden lövés
megremegtetni a dobhártyámat. A Bükkszentlászló
feletti bázisról a bükki Lófő-tisztás végébe céloznak.
Rudolf Susztert, a delegáció
vezetőjét nem hozza lázba
a látvány, ám a kassai vasgyár képviselői árgus szemekkel, irigykedve nézik a
termékeinket.
Garai István gyorsan megtanulja, itt akár naponta is
változnak a prioritások. Az
egymást követő nemzetközi
válságok, a KGST és a Varsói
Szerződés vezetői egy héten
akár egy időben is képesek
egymással ellentétes döntéseket hozni. Nincs helye a vitának, a megrendelő érdekei
diktálnak. Így aztán különös
helyzetek is adódhatnak. Az
iráni-iraki konfliktus a legszemléletesebb példa minderre. Az egymással hadban
állók diósgyőri ágyúkkal,
gépfegyverekkel gyilkolják
egymást. Időnként változnak a frontvonalak, zsákmányolnak egymás fegyvereiből, de semmi gond,
hiszen lőszereik legalább
kompatibilisebbek.
A H üzem a fénykorát éli.
A fejlesztési osztály szakemberei, a fegyvermesterek értik a dolgukat. Kifejlesztik az
SZ60-as kétcsövű légelhárító
üteget. Jól sikerült remekmű,
megesik, hogy közvetítők révén a Nyugat által támogatott felkelőkhöz, lázadókhoz
vagy éppen a haladó szellemű harmadik országokba
is eljutnak. A lényeg, hogy a
vásárló előre vagy idejében
fizessen. A nagypolitika által
szorgalmazott eladások nem
mindig jól sülnek el. Megesik, hogy egyes arab országok
adósságot hagynak maguk
mögött.
Chrudinák Alajos, a magyar televízió riportere
gyakran bejárja a közel-keleti és a távoli, afrikai háborús gócokat. Sok emlékezetes riportjában az itt
dolgozó diósgyőriek felismerik: nicsak, ezeket a fegyvereket is mi gyártottuk.
Garai István csaknem
négy esztendő után pályát
módosít, egyszerűbb, békésebb és szelídebb munkahelyet választ: a közeli Diósgyőri Papírgyárba megy
dolgozni. Ám mint mérnök,
sosem felejti el az első hivatását. Bár jó három évtizedig még a családjával
se oszthatja meg a volt pozíciójának kulisszatitkait,
érdeklődéssel figyeli a Mexikóvölgy fejlődését, átalakulását, majd hanyatlását.
Időnként az Avasi Haditechnikai Parkban is megfordul, nosztalgiából megnézi magának az ágyúkat
és a lövegtornyokat. Nem
sokat változtak azután se,
hogy otthagyta a H üzemet.
Úgy tetszik, csak igaz, a
nyertes „csapaton” nem érdemes változtatni…
Szántó István
Jegyzet
