„Sok kérdést már megoldottunk, Nem volt soha ilyen jó dolgunk,
Mégis az ember néha érzi, Bosszantó, hogy sehol egy kégli”
Igen, ez a Szörényi-Bródy sláger mintha csak nekünk szólt volna. Már karácsonytól szilveszterig tervezgettük, hol búcsúztatjuk az óévet. Ki lesz a házigazda, hol, kinél amortizáljuk le a lakást, melyikünk szülei vállalnak velünk sorsközösséget. Akár úgy is, hogy magunkra hagynak vagy behúzódnak a legkisebb szobájukba. Az elhagyott, szomszédmentes tapolcai nyaralóknál ideálisabb helyet soha nem leltünk. Megjegyzem, a lányos szülők voltak a legbefogadóbbak, számukra már az is megnyugvás, ha bakfisuk a látókörükben vígad.
Fogalmunk sem volt még a kreativitásról, a szervezéstechnikáról, azt sem tudtuk, hogy eszik vagy isszák, mégis megtaláltuk a legalkalmasabb vagy legalább annak tetsző helyszínt. Jobb híján a villanyrendőr fészke alatt vagy a városház téri Dominó presszóban ülésezett a bulit előkészítő operatív törzs. Fejben jegyzeteltünk, programoztunk.
Kicihöltük Ivánnék nyaralójába a fűtőolajjal teli marmonn kannákat, majd kiderült, egyikőnk sem tudja a kályhákat begyújtani. Mégse fáztunk. Ügyeltünk, de nagyon, hogy párban legyünk, a nem kellő ivararány elronthatta a legjobb szilveszteri bulit is. Jómagam nélkülözhetetlen voltam, mint a grundon az a két ballábas, akié a gömbölyű, bőr laszti. Sorozatban lettem zenefelelős, egy Szokol rádióra mégsem lehet tvisztelni vagy simulósra andalogni. A nénikém egy moszkvai utazásakor négy habselyem kombinéért hozott nekem egy CCCR Gyélaju, negyven kilós szalagos magnót. Hibátlan volt. Nem spórolták el belőle az anyagot. Párban cipeltük a bulikra, visszafelé már egyedül hoztam haza. Volt hozzá négy Cseke László Teeneger partis szalagom, amelyre véletlenül a Szabad Európa rádió hírei is rögzültek. Ügyeltem, hogy a szöveges sallangokat idejében lehalkítsam. Hallgatni szabad volt, de nyilvánosan, társaságban terjesztve uszításnak minősült. Nem is kerestem a bajt, akkoriban is jött az magától is.
Az ifjúság boldog évei gyorsan elszálltak. Jöttek a smúzolós Tokaj vendéglátós, a lillafüredi Palotás és a Junos majd a Vigadós óévbúcsúztatók. A haknisak, az ültetésrendiek. Zalatnaival, Rózsa Gyurival és a Bergendy zenekarral, a Miskolci Nemzeti Színház alkalmi művészeivel vagy Máté Péterrel. Az utóbbi utolsó koncertjét Miskolcon élvezhettük.
A kétezer forintos belépők menüsorát hadd ne soroljam fel. Ezeknek a vendéglátós bulik tervezésének gondjai már nem minket nyomasztottak. Már csak arra kellett ügyelnem, hogy a szmokinghoz csokornyakkendőt biggyesszek. S lehetőleg az inggallér fölé.
Éjfélkor, éjfél előtt Himnusz páros kézfogásban, ölelésben, vigyáz állásban, körbe puszi, boldog boldogtalannak. Jókívánságok fülbe súgva. Losonczi Pál köztársasági elnök köszöntőjét kihagytuk. E helyett ebben a mobilmentes világban megrohamoztuk a nyilvános telefonokat, hogy az otthoniaknak, a szülőknek és a rokonoknak bujékoljunk. A bennfentesek Barna Gyuri irodájából is hazahallózhattak. Számomra ez a gesztus volt a barátságunk legbiztosabb jele.
Másnap, visszajátszásban hobbi politológusként Hofi műsorát boncolgattuk. Kacagva töprengtünk, nem lesz-e ebből baj.
Ma már nem kacagunk, kiszivárgott a válasz, mint Aladin csodalámpájából a nagy szellem….
( Ezt az írást ajánlom Nádassy Józsefnek, Varga Rudolfnak, Rajkó Kálmánnak, Csermák Attilának és még sok sok örök barátomnak….)
