Kerényi Laci barátom küldött egy képet, amelyen egy idősebb napbarnított, kalapos ember szorongatja a csikkét. Lába előtt egy korabeli vulkánfíber és egy kartondoboz. Mellette egy rúdon kislabdák lógnak összecsomózva.
Majd rám telefonál, tudom e, hogy mi van a fotón. Hogyne, tudnám. Sőt még találkoztam is a nagy miskolci similabda gyártóval. Gyulával, aki a miskolci Visinszkij utcai sikátorban lakott népes családjával. Ő volt a simis Gyula, a simi király.
Még slapajként faggattam ki, hogy miként készül ez a szegényes játék, amely nélkül elképzelhetetlen a vidéki búcsú. Mert ugye vásárfia nélkül senki nem mehet haza, de nem telik mindenkinek tükrös mézeskalácsos szívre. Nekik marad az öt forintos simi labda. Amelynek a kihordási ideje maximum három nap, de erre sincs garancia csak a pénz átvételéig.
Gyula bácsi, mesélte hosszú évekig vásározott, s rájött, hogy a simi labda az egyetlen kelendő termék, amelyet maga is készíthet. A krepp papírba kötözött fűrészporos gombócot rá kell kötözni egy fél méteres modellgumira, s már is simivé alakul. Elárulta az első százzal megizzadt a család, végül annyira kifejlesztette a technológiát, hogy a régióban már császárrá nőtte ki magát. A nyári konyhájában üzemszerűen gömbölyítették a simiket. A papírboltokban felvásárolta az összes krepp papírt, s zsineget. A fűrészport ingyen kapta a szomszédos asztalostól, de ezzel sumákolnia kellett. Hamar rájött, ha nem elég nedves a por, s könnyű a simi nem elég fürgén pattog a gumi végén. A főutcai ezermester áruházban százméteres gurigára fűzve vette a modellgumit, amelyet egyébként a repülőmodellezők s a csúzlikészitők vásároltak.
Emlékszem végül komoly kisvállalkozóvá vált. A környék összes vásározóját ellátta ezzel a játékszerrel. Felfutott az üzlet, még egy öreg lestrapált Varszavára is futotta. Simis Gyula kocsijának csomagtartójából tucat számra vitték az áruját. Hogy aztán a fiúk addig rángassák, a simít a búcsúban, míg hátba nem találják vele a kiszemelt leányzót. Mert ugye minden kornak megvan a megfelelő udvarlási formája.
