Az alig félórás kemény földmunka után megéhezünk. A
kevéske avas szalonna szinte a
semmiből bukkan elő a rozoga
konyhaszekrényből. A langyos,
tavaszi szél meghozza az étvágyunkat, a farkaséhséget, amire jobban esne egy apró, zsíros
pörc, mint a magunkkal hozott
parizeres zsömlye. S láss csodát,
ehhez még kétmaroknyi apró
hagymát is lelünk a fiókban.
Látjuk, nem idei termés, az íze
is fura, de a füstös, kormos zsír
mellé lenyomjuk. Este tudjuk
meg, micsoda kárt okoztunk,
felfaltuk a drága pénzért szerzett, szinte pótolhatatlanul különleges tulipánhagymát. A városi ember nem csak mohó, de
tudatlan is, nem ismeri a földművelés rejtelmeit, az ültetés, a
palántázás alapelemeit. Ám a
sor- és panelházakból egyaránt
hőn vágyik egy nadrágszíjnyi
parcellára. Egy hétvégi telekre,
ahol megtapasztalja, milyen
az, amikor a maga ültette fa
gyümölcsét szüreteli.
Miskolc szerencsés, a városszéli házak körül bármerre is
nézzünk, rengeteg az elhagyott
ugar. A vidékről betelepülők úgy,
mint a gangos születésűek ezerszámra igénylik a szövetkezetek
és a tanács által kimért külterületi kistelkeket. A máig is a Kilián-lakótelepen élő dr. Muzsnay Lajos jogász, hivatalnok és
felesége, Emőke zenetanárnő
elsők között pályázik egy perecesi földre. A diósgyőri gépgyár
és a kohászat dolgozóival egyetemben izgulják végig a kimért
parcellák sorsolását. Mázlijuk
van, a honfoglaláskor a hatvan
leendő telepes közül magasan a
leglaposabb telket kapják.
Az első hétvége a kerítkezésé. A következő már fárasztóbb, egy kétszer-háromméteres területet próbálnak felásni,
megrostálni az apró kövektől,
hogy bevessék. Egy hivatali
ember és egy szép hangú tanárnő egymást biztatva kapál.
Estére fájóan hólyagos tenyérrel, a teli szatyrokat a kezeikben váltogatva ballagnak le a
buszmegállóhoz.
Szóval így kezdődött az élet
Perecesen, a valamikori bánya
feletti Fekete Gyémánt Kiskert-szövetkezetben. A tiszadobi és kecskeméti gyökerekkel
bíró, igazán vidéki Muzsnay
család már a kezdetekkor felfedezte a hobbikertészet örömeit. Az emeletes tömblakásokból kiszabadulva itt egy
úgynevezett közösségi létre is
leltek. Emőke a maga nyolcvanvalahány évével még ma is
képes felsorolni a kertbarátkör
minden tagját és szomszédjait, akikkel kalákában építették
meg a kis kőházukat.
Emőke gyakorlatias szociológus. Mondja, a hatvanas
években még buszoznak és kerékpároznak. Majd egyre több
telek előtt Trabant, Moszkvics
és Zsiguli parkol minden hétvégén. Sőt egy idő után rájönnek, hosszú a tél, hiányoznak
egymásnak. Muzsnayné megalakítja a kertbarátok kórusát.
Először saját szórakoztatásukra, szalonnasütéskor, a gulyáspartikon hakniznak, maguk
örömére nótáznak. Ma már
ezen is túl vannak, Miskolc
város ünnepein a Borangolások állandó szereplői. Nem is
akármilyen sikerrel.
Persze ebben a városban
nem minden kertbarát-szövetkezet dicsekedhet ilyen lelkesedéssel. Az idő haladtával
itt is egyre több az elhagyott és
a hajléktalanok által elfoglalt
hétvégi ház. Azt is tudjuk, a fiatalok már nem sok fantáziát
látnak a házi veteményesben.
Emőke menti a menthetőt,
mostanában, amíg nem kellett bezárkózniuk, a Könyves
Kálmán Általános Iskola alsó
tagozatos diákjait tanítgatta,
hogyan kell kényelmes, magasított ágyásokat építeni. Olyat,
amihez nem kell legörnyedni,
de szemmel tarthatjuk a zsíros
földből kisarjadó zöld leveleket. Olyat, amely mindennap
emlékeztet a természet legnagyobb csodájára, a semmiből
mi minden nőhet ki. Ha sikerül a népnevelő mutatvány,
jöhet az újabb honfoglalás a
perecesi dombtető lankáin, s
többé senki nem téveszti össze
a virág hagymáját az igazival.
Szántó István
