Túl voltunk a szokásos reggeli lapindítón, amikor megcsörrent a telefonom. Kobold Tamás polgármester
keresett, hogy találkozzunk
a Búza téri piacon, mert hamarosan ott lesz a szlovák
köztársasági elnök. Mire
odaértünk, Vantal Gyula,
az akkori közterületi főnök
kapkodva sepertette a placcot, brigádban takarították a
vásárcsarnok standjai közötti utakat. A konténer körül
is eltűnt az összes mocsok,
és sebtében elhajtották a cigi-cigit skandáló neppereket.
Terítettek a piacfelügyelőség
irodájában, de feleslegesen.
A köztársasági elnök kérése
megfellebbezhetetlen volt, ő
bizony állva szeretett volna
lacipecsenyézni. Talán a kiskését is elővette, miközben
sült tarját és kolbászt, hurkát
választott magának csípős
savanyúsággal. Majd a mustárra is gusztusa támadt. A
két piaci nagyfőnök, a régi
fotók tanúsága szerint, testőrökként álltak mögé. Kobold Tamás se kérette magát,
végül mi, alkalmi krónikások
se hiába csorgattuk a nyálunkat. A kormányőrök nélküli elnök minden protokollt,
etikettet felrúgva teli szájjal
mesélte, korábban is megfordult már itt. Inkognitóban. A
sofőrje is megerősítette, erre
a látogatásra gyúrnak már
egy hete. Fizetéskor Schuszter elnök úr mindenkit megelőzött. Hiába nem akarták
elvenni a pénzt, otthagyta a
sütöde könyöklőjén. Mondta,
nem utoljára járt itt.
Magam is régóta favorizálom a lacipecsenyés sort.
Máig is az orromban érzem
azt a sült zsírral, olajjal vegyített illatot. Nem szagot, illatot. Gyerekként édesanyám
kezét fogva gyakran elmentünk arra, de zsíros kenyéren
s lángoson kívül mást nem
kaptam. Mamám eredendően
bizalmatlan volt, mondogatta
is, ki tudja, miket süthetnek.
Egyedül talán Faragó Lilliék
bódéjánál ehettem. Később
persze már aligha foghatott, a
toros káposztás ínyencségeket
sorra kóstoltam.
A Miskolci Rádiótól kapott bagónyi honoráriumot
itt vertük el a kollégákkal.
A fabódés, pecsenyés sornak
hangulata volt. Könnyen elcsábultunk, akár még egy
sajtos-tejfölös lángos után is
lecsúszott egy szeletnyi, zsírtól csillogó, csontos tarja. Ha
nem eszem meg, másé lett
volna.
Nem könnyű a múltidézés,
szerencsémre Siegel János, az
egyik búzatéri hentesáruház
vezetője nem hagy cserben.
Emlékeim szerint is négy sorban álltak a standok, a piac
felőli sor végén egy-egy fagylaltos és lángossütő volt. A vásárcsarnok átépítésekor valamennyit felszámolták, nagy
volt az ellenállás, senki nem
akarta feladni az üzletét. A
kiskereskedők érdekszövetsége is beszáll a csatába, de végül csak szanálták az összeset. János Benesovszky Pistát
teszi az első helyre, mint szakember mondja, az övé volt a
legjobb kínálat. Jómagam
Márkuszékat szerettem, náluk déltájban már csak paprikás zsíros kenyér maradt
kovászos uborkával. Mivel
az egyik magas rangú közlekedési rendőrtiszt felesége is
ott árult, tudták az egyenruhások, hol keressék a finom
disznóságokat.
Egyébként ebben a békebeli világban egy ilyen pecsenyés
vagy lángosos stand felért egy
lottó ötössel. Pályázni kellett
a helyre, de a dinasztiák nem
sok esélyt adtak a betolakodóknak. Mégsem irigyelték
őket, hiszen, ha „kaszálni”
akartak, már hajnali kettőkor be kellett kapcsolni a
gázsütőt. Este hatig nem volt
megállás. Három órakor már
zsúfoltság volt a hátsó nagybani piacon. Sok hajléktalan,
alkalmi munkás a placcon heverő ládák árnyékában húzta
meg magát. Ez volt a sorsuk,
az életük. Számukra a reggel
már éjfél után beköszöntött.
Nekik hivatalból járt az ingyen paprikás, hagymás zsíros kenyér.
Siegel Jánossal és Vantal
Gyulával közösen idéztük
meg a Búza téri, szép emlékű zsírégetőket. Igazi átéléssel, mire végeztünk, be kellett
vennem a savlekötő pirulámat. Hátha még erről is álmodom.
Szántó István
