Esküszöm , semmi bajom nincsen a lipóti kenyérrel. Imádom is a sóskiflijüket kaukázusi kefirrel. Valamikor ez volt a kedvenc reggelim a szerkesztőségben.
Mégis azt hiszem, hogy ez az egész kenyeres bolt nem illik oda a felszámolt könyvesbolt helyére. Valóságos szentségtörés a liptikínálni ott ahol még nemrégen nyomtatott szellemi termékek , könyvek között válogattunk. Hol vettünk, hol nem, de arra járva csak betértünk a Kazinczy könyvesboltba, hogy bele-beleolvassunk a legújabb művekbe. Úgy gondoltuk ez egy biztos pont a tyúkszaros életünkben, s ez mindig így lesz és utánunk is így marad. A villanyrendőr tövében laktunk évtizedekig, s ez idő során sokminden változott, de ez, ez az egy nyomda festék illatú üzlet, a szellem sajátos szentélye maradt annak ami volt. Már el is hittem, ez sose változik majd. Noha tudtam – már keverem is – a tudatot a lét határozza meg vagy fordítva. Pontosabban a lé határoza meg, hogy tudunk e egy könyveket árusító üzletet Miskolcon fenntartani. Nyereségesen.
A lé – a lóvé mindent meghatároz. Korgó gyomorral nem lapozzunk, nem olvasunk. Inkább bemegyünk a lipótiba és kérünk egy kiló félbarna szeletelt parasztveknit. Amit otthon vastagon megkenünk vajjal és elmajszoljuk a tévé előtt.
A könyveket meg felejtsük el. Majd veszünk karácsonykor. Ajándékba. Egyébként jut eszembe ez a tendencia egyáltalán nem új. Ott van a barátom áruháza a Géniusz. Óriási eladótérrel. Majd egy idő után lecsíptek ebből is egy pékségre valót. Ha így nő az étvágy, az étvágyunk a létünk elhatalmasodik a tudatunkon.
