Rákbetegként is tudatosan: “sírni szabad, siránkozni nem”

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei ezernyolcszáz lelkes Pap községben élő Berna Tiborné Éva 7 éves kisfia agresszív vesedaganat (Wilms-tumor) miatti elvesztéséhez köti mellproblémáinak kezdetét. Ennek már három évtizede. A gyászban melltáji fájdalmak miatt kezdődött kivizsgálása, ám akkor még csak cisztákat találtak a mellében. Ezek az évek során rendre nőttek, szaporodtak, változtak. Folyamatos orvosi kontroll alatt állt, időközben hozzászokott ahhoz, hogy melleiben kisebb-nagyobb göböket tapint. Két évvel ezelőtt még 10 kilométeres futóversenyeken vett részt, azt gondolta, hogy „egy ilyen egészséges életmódot folytató nőnek nem lehet komoly baja.”

Mégis gyanússá vált számára, amikor az egyik elváltozáson azt érezte, mintha hegyesebbé, szúrósabbá vált volna a tapintása, ám a kórházban akkor is elegendőnek látták, ha fél év elteltével újabb kontroll történik. Ez a kontrollvizsgálat viszont már a koronavírus miatti lezárások idején lett volna esedékes, így halasztódott. Amikor eljutott mammográfiára, végül nem a panaszos, hanem a másik mellében találtak daganatgyanús elváltozást. Kezdetben azonnali műtétet javasoltak, ám miután másodvéleményt kért egy fővárosi centrumban, ott a hónalji nyirokcsomóból is mintát vettek, amiről kiderült, hogy már áttétes. Ez azt jelentette, hogy az operáció előtt kemoterápiára is szükség lett.

A “mindenre jó” készülék

– A kemoterápia hónapjai alatt szerettem volna többet tenni az állapotom javulásáért. Elmentem egy „látóhoz” is tanácsért, olvastam más kiegészítő kezelésekről is az interneten, ezek közül volt, amit ki is próbáltam. Végül rátaláltam egy magyar feltalálóra, aki a leírás szerint az „immunrendszert rezgésekkel segítő” műszert alkotott. A berendezést otthonra is meg lehetett vásárolni, én 450 ezer forintot fizettem érte. Két csuklópántot kellett felvenni, majd bekapcsolni a programot – meséli Éva. Utólag önmaga is meglepőnek tartja, hogy belement ebbe. Hiszen racionális, tanult ember, aki saját könyvelőirodáját vezeti. Úgy értékeli: nagyon tanulságos ami vele történt, hogy egy kétségbeejtő helyzetben hogyan ragad meg kritika nélkül egy beteg mindent, amiben egy pici reményt is vél felfedezni. (Az eszközt áruló céget a Gazdasági Versenyhivatal már büntette, ám a „vizet is harmonizálni képes” készülék gyártója ma is nyíltan hirdeti termékeit az interneten.)

Éva az alternatív próbálkozásokat egészen addig folytatta, amíg a kezelőorvosa rá nem kérdezett: „van-e valami, amibe nem avatta be, mert a daganat a gyógyszer ellenére nem csökken, hanem növekszik.” Természetesen a valós ok-okozati kapcsolatokat már sosem lehet feltérképezni, mindenesetre ekkor Éva elhatározta: felhagy a kapkodással, a kontroll nélküli próbálkozásokkal. Emellett pedig felvette a kapcsolatot a Debreceni Egyetem onkológiai tanszékével közösen dolgozó Holnapom Egyesülettel, ahol rákbetegekkel dolgozó dietetikus, onkopszichológus és tapasztalt betegtársak is segítséget nyújtottak számára.

Letett paróka

Arra a kérdésre, miként élte meg, hogy végül elkerülhetetlen volt a teljes melleltávolító műtét, Éva azt válaszolja: „alig várta már a napot, hogy megszabaduljon tőle.”

– Az operáció előtti hetekben már akkora volt a mellem, mint egy lufi. Begyulladt, fájt, már csak úgy tudtam aludni, ha jegeltem. Amikor felébredtem a műtét után, békességet és nyugodtságot éreztem. Odahaza a tükör előtt nem maradt el a nagy sírás, de azzal el is engedtem, azóta már nem siratom és nem is akarok helyreállító műtétet. A klinikán kapott implantátummal senki meg nem mondja, hogy hiányzik az egyik mellem – vallja Éva.

Az elfogadás egy újabb állomása volt, amikor letette a parókáját. – Hosszú, vörös hajam volt. Amikor elkezdődött a kemoterápia, kértem parókát, amit még meg is dicsértek az ismerősök, hogy milyen jó a frizurám. De jött a meleg és viszketni kezdett alatta a bőröm. Eldöntöttem: nincs szükségem tovább parókára, hiszen nincs mit szégyellnem – mondja Éva.

Mind a műtét előtti, mind az operációt követő kemoterápia sok mellékhatással járt. Előfordult, hogy a barátnője, máskor a fia vitte be éjszaka a kórházba, olyan rosszul lett. Tavasszal elkapta a koronavírust is, ami ugyan – mivel addigra egy védőoltást már kapott – enyhe tünetekkel lezajlott nála, ám a tesztje még több mint egy hónapon át a vírus jelenlétét mutatta, így nem jutott be a klinikára, emiatt csúszott a kezelés.

A mindennapokban odahaza gyakran egyedül van, mert párja Németországban dolgozik, lánya pedig Debrecenben tanul. A kemoterápiák idején fia a barátnőjével gyakran hazajárt, hogy azokon a napokon ne legyen egyedül. Ma is vannak rosszabb napjai, viszont munkája is ösztönzi arra, hogy gyógyuljon. – A könyvelés egy bizalmi megbízás, az ügyfeleimnek is látniuk kell, hogy jól vagyok, számíthatnak rám a jövőben is – mond még egy motivációs érvet Éva.

A kezelésektől begyulladt a tenyerén és a talpán a bőr, körömproblémák is nehezítik napjait, de azt mondja: élt már meg nehezebb időszakot. Beszélgetésünk idején még egy legalább 20 alkalomból álló sugárterápia vár rá a falutól több mint 100 kilométerre lévő debreceni klinikán, az interjú után egy kiújulásra gyanús jelet is találtak nála. „Lehet, hogy visszakerülök a start mezőre.” Nem telnek tehát ma sem nyugodtan a napjai, de nem adja fel.

Sírni szabad, siránkozni nem

Közben immár ő segít másoknak.

– Egy barátnőm a faluban összehozott egy fiatalasszonnyal, aki maga alatt volt, mert nála is mellrákot találtak. Azóta két másik asszonnyal is találkoztam, akiknek továbbadtam a tapasztalataimat. Azt mondták, hogy a Jóisten küldött engem hozzájuk. Azt szoktam mondani: sírni szabad és kell is, de siránkozni nem. Helyette kapaszkodjunk össze és tegyük meg, amit tudunk!