Ahogy a buddhizmus szerte Ázsiában elterjedté vált, a vallás újabb és újabb irányzatai jelentek meg a hatalmas kontinens országaiban. Például egyes buddhista szerzetesek úgy tartják, hogy minden élet szent, ezért állandóan a legnagyobb óvatossággal járnak körbe templomaikban, nehogy egyetlen hangyát vagy más apró rovart is eltapossanak. A legbizarrabb buddhista szokás azonban kétségtelenül az önmumifikáció eljárása, amelynek révén a szerzetes a megvilágosodás legmagasabb fokát igyekszik elérni, hogy ezzel élő buddhává válhasson.
Az önmumifikáció gyakorlata a 11. századi forrásainkban tűnik fel először Japánban. Ekkor találták meg ugyanis Kúkai, a 9. században élt szerzetes élettörténetét. Kúkai az úgynevezett Singon buddhizmus irányzatának alapítója volt, amely egy meglehetősen ezoterikus ágát képezi a vallásnak. Az életéről szóló elbeszélések szerint Kúkai végül nem halt meg, hanem egy sírban elzárva mély meditációba merült, ahonnan évmilliók múltán kiemelkedik majd, hogy aztán a nirvánába segítsen másokat.
Kúkai állítólagos példáját ezután évszázadokon keresztül számos singon szerzetes követte. A különös eljárás meglehetősen hosszadalmas volt és kétségtelenül hatalmas akaraterőt igényelt. Az önmumifikáció három fázisban zajlott, és mindegyik szakasz pontosan ezer napon keresztül tartott.
Az első fázisban a szerzetes előkészítette testét az átalakulásra. Ennek során kizárólag bogyókat és magokat fogyasztottak és vizet ittak, hogy ezáltal megszabaduljanak minden felesleges testzsírtól és izomtól. A második ezer nap folyamán táplálkozásuk gyökerekből és fekérgekből állt, ezzel igyekeztek kiszárítani testüket. E szakasz utolsó részében már egy speciális teát is fogyasztottak, amelyet az urusi fa nedvéből készítettek. A mérgező ital azt a célt szolgálta, hogy elpusztítson mindenféle kórokozót a szerzetes szervezetében, valamint hogy elriassza a testét rágcsáló férgeket is.
A második szakasz lezárulta után a szerzetes egy kis méretű kősírba mászott, ahol épp csak arra volt elég helye, hogy lótuszülésben elhelyezkedjen. A sírt a többi szerzetes lezárta és egy csövön keresztül biztosították benne a levegőellátást. Ugyancsak a sírba helyeztek egy kis csengőt is, amelyet az önmumifikáló szerzetes minden nap megszólaltatott, ezzel jelezve, hogy még életben van.
Amikor a csengő végleg elhallgatott, kezdetét vette a harmadik szakasz. A többi szerzetes kinyitotta a sírt, eltávolította a lélegzést biztosító csövet, visszazárta, majd lepecsételte azt. Ezer nap múltán feltörték a pecsétet és megvizsgálták a sírban ülő szerzetes testét. Amennyiben a test épségben átvészelte ezt az időszakot és sikeresen mumifikálódott (vagyis nem mutatta a bomlás jeleit), úgy kivették a sírból, díszes ruhákba öltöztették, majd közszemlére állították a templomban és rendszeresen tisztelettel adóztak előtte. A kudarcot vallott (tehát elbomlott) szerzetesek hulláit egyszerűen eltemették, de kitartásukat és erőfeszítésüket ugyanúgy dícsérték.
A sikeresen önmumifikált szerzetesek testét szokusinbucu névvel illetik. Mindmáig összesen 24 ilyen szokusinbucut fedeztek fel, de feltehetően még több ilyen múmia is létezik a világon. Az eljárást Japánban a 19. század folyamán öngyilkosságnak minősítették és ezzel betiltották. Ennek ellenére továbbra is voltak, akik megpróbálkoztak vele. Az utolsó ismert sikeres kísérlet Japánban 1903-ban történt, amikor egy Bukkai nevű szerzetes vált sikeresen szokusinbucuvá. Az eljárás azonban nem csak Japánban, hanem szerte Ázsiában is ismert, így például Thaiföldön még egy 1973-ban meghalt szerzetes múmiáját is megtekinthetjük.
-t
