Közel, alig néhány háznyira laktunk a Széchenyi utca
64. szám alatti iparcikk-kölcsönzőtől. Miskolcon az egyetlen volt akkoriban. Az émelyítő, cukros illatú édességbolt
szomszédságában, a belváros szívében volt ez a különös
szolgáltatás. Így, ebben a párosításban ki nem hagytam
volna, ha arra jártam. Életem első néhány évtizedében
szoros szimbiózisban voltunk
egymással. Gyakran bejártam
megnézni, milyen is a parkettacsiszoló, hány férőhelyes
a sátruk, vagy mennyi időre vihetném el a tranzisztoros
táskarádiót. Mindannyiszor
elmagyarázták, semmilyen
garanciát, letétet nem kérnek,
csupán a személyi igazolványomat kell bemutatnom. Érdekes világ, amikor annak a
kis, barna, műbőrbe bújtatott
okmánynak ilyen nagy volt a
presztízse.
Emlékszem, sokáig leggyakrabban a Hajdú porszívót kértem ki. Hat órára nyolc forintot
kértek előre, s mivel ez idő alatt
képes voltam a porszívóval a
szomszédokon kívül a nénikémnél is végighaknizni, minden egyes akciót nyereséggel
zártam. Már egészen bejáratott volt a biznisz, amikor édesanyám húga meglepett minket
egy robosztus Rakéta porszívóval. Egyenesen Moszkvából
hozta, egy hazai habselyem
kombinéért cserélte.
Majd, amikor megtapasztaltam, milyen is fél lábbal
vikszelni, tvisztelni a Tangóval felpasztázott parkettán,
ráfanyalodtam az elektromos
kefélőgépre is. A legjobbkor, hiszen lassan már mindenkinek
lett porszívója. Ez már egy bonyolultabb szerkezet volt, nagyon hajazott egy nagyméretű,
háromkéses villanyborotvára.
Csak kések helyett három körkefével fényesítette a padlót.
Aztán amikor a leninvárosi festékgyárban elkezdték a Gemini parkettalakk gyártását – ki
tudja miért, egy amerikai űrrakétáról nevezték el – máris lőttek a vikszelőmasinának. Erre
azonnal kölcsönözni kezdték
a parkettacsiszolókat. A piac
annyira fellendült, hogy erre
a szakmára többen is vállalkozást alapítottak, a gépeket
tartósan bérbe vették az iparcikk-szolgáltatótól.
Szerkesztőként rendszeresen
beszélgettünk a forgalmukról.
Megírtam, mintha bárkit is érdekelt volna, hogy éppen miből mennyit kölcsönöztek ki
az adott időszakban. Így aztán számomra ezek a hírek valóságos szociológiai helyzetelemzéseknek is betudhatók. A
nyolcvanas években szinte kicserélődött az árukínálatuk. A
Hajdú mosógépek, centrifugák,
a háztartási kisgépek mindenki
számára elérhetőek lettek. Már
senki sem azon spekulált, hogy
innen vigyen magával táskarádiót a nyaralására. Viszont
érdekes módon egyre többen
kértek tőlük nagy számban tányér- és evőeszköz-készleteket a
vidéki lagzikba.
Még később hiába szigorítottak a kölcsönzési feltételeken, egyre többen próbáltak
lopott személyi igazolvánnyal
kivenni értékes háztartási gépeket. Valóságos bűnszövetkezetek szakosodtak a cég kifosztására. Emlékszem, a pénztár
felett kifüggesztett fotókon jelezték, kik azok, akiknek itt
már semmi keresnivalójuk.
Nos, a világ már ilyen, minden kornak megvan a sajátos
kriminalisztikai ágazata. Így
aztán a kilencvenes évek elejére csak a régi telefonkönyvekben maradt nyoma ennek a
speciális szolgáltatásnak.
SZÁNTÓ ISTVÁN
