A MÉH-telep egy kincsesbánya. Itt csupa olyan van, ami
már senkinek nem kell. Egy kisebb dombra való rozsdás vashulladék, biciklivázak, gombolyagba gyűrt drótkupacok,
rozsdás autó-, motoralkatrészek, tetejükön egy félszárnyú
kapu görbe zsanérokkal. A fészerben spárgával átkötött újságok, kartonlapok, mögötte a rácshoz láncolt korcs eb,
csóválja a farkát, mintha már
találkoztunk volna. Minden
olyan ismerős, mintha tegnap
jártam volna erre.
Nem veszek, nem adok el
semmit, csak kíváncsiskodom:
egy eltűnt, drága ereklyének
számító saroglyát keresek. Nyoma veszett egy másoknak vajmi keveset érő vaságyszerűség.
Ellopták. Hol keressem, ha nem
egy külvárosi hulladékfelvásárlónál. A csupa kosz irodába is
bekukkantok, barátságosan érdeklődök. A viharvert íróasztalon halomban sorakoznak
az apró, mágneses vaskockák,
félbehagyott számlatömbök és
egy halom bélyegző. Mintha
megállt volna az idő, csak az
asztal szélén lévő elemes számológép és a mobiltelefon új.
A miliő olyan, mint hatvan
évvel ezelőtt. Amikor valamennyi MÉH-telepen valami
sztenderd dizájn volt szokásban, köztük a törzshelyemen,
a Búza tér mögött és a Kun
Béla utcában is. Idős bácsik,
nénik vezették ezeket, ők aztán
bármikor morcosan fogadtak,
mintha zavarnánk őket az eladásra vitt cókmókkal.
A mi időnkben még szokás
volt az iskolai papír- és vasgyűjtés. Megesett, tanulás helyett
inkább erre a házi feladatra
helyeztem a hangsúlyt. A logisztikát a csapágykerekes rollerom
jelentette, később egy oldalkocsival bővítve, ezzel jártam be a
főutcai üzleteket. Állandó üzleti
partnerem volt Békésiné Selymes Klárika néni, a nejlonbolt
és Stopfa Gyuri bácsi a cipőbolt
vezetője. Rám telefonáltak, ha
szállítmány érkezett. Az újságok nehezebben gyűltek, mivel
ezek kilónként két forintot értek
– négy gombóc fagyi ára – nagy
volt a konkurencia. Jómagam
dobozokban voltam erős. Aztán amikor a papírbokszok már
a mennyezetig értek, drága jó
édesapám valamennyit összetaposta, hogy beférjenek az autójába. Ilyenkor a szívem facsarodott, hiszen az összelapított
dobozok már nem voltak olyan
monumentális kinézetűek.
A Kossuth utcai általánosban rendre meghirdették a hulladékgyűjtő versenyt. A jelszó
nem sokban változott – Gyűjtsd
a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded. Ezt a szlogent még
az ötvenes évekből örököltük. A
MÉH, azaz az Észak-Magyarországi Melléktermék és Hulladékbegyűjtő Vállalat szponzorálta az akciót. Helyben Réti
János testnevelő tanár és az
úttörőcsapatunk vezetője szervezte a verseny lebonyolítását.
A telepeken kapott pénzt megtarthattuk, ám a számlákat tanár úr gyűjtötte. Még a távol- és
a hármasugrásnál is beszámította a kilószámra leadott újságot. Majd a tavaszi szünet előtt
mindig hajráztunk. Megsúgták,
miből mennyi kell még a döntőbe jutáshoz. Csalásról, bundázásról szó sem lehetett. Bár
elképzeltem, az átvevők jó pénzért akár egy tonnányi újságról
is kiállíthatnak egy vételi jegyet.
Hiszen abban az időben amolyan NAV-os pénztárgépek még
rémálmainkban sem léteztek. A
mi osztályunk rendre bekerült a
döntőbe.
Kihirdették a szünet után a
legjobb gyűjtők névsorát, emléklappal, egy ifjúsági könyvvel már a helyszínen gazdagodtam. A szülői értekezleten
tudtam meg, hogy a bónusz
egy füzérradványi kirándulás. Kötelező melegen öltözni,
és magunkra venni az akkoriban divatos viharkabátot.
Majd a szünet után csak eljött az a szombati kora reggel,
amikor megérkezett a MÉH
Vállalat ponyva nélküli, igazi
panorámás Csepel teherautója az iskola elé. Figyelmeztettek, beszállás a tyúklétrán át.
Majd elhelyezkedtünk a padokon, mint a fecskék a villanydróton. Tanár úr, a csapatvezetőnk Miskolc határáig
erőltette volna a nótázást, zsíros kenyérrel teli szájjal csak
nem akaródzott ez senkinek.
Ne feledjem, a saroglya örökre elveszett. Már sosem lesz
meg. Csak a városszéli rozsdatemetők, a mindannyiunkat túlélő, soha nem változó
MÉH-telepek maradnak meg.
SZÁNTÓ ISTVÁN
