Kutató is bárkiből lehet, amikor egy hallgatójával közösen MI-eszközökkel tanulmányokat generál – lehet trükközni

Jelzett a telefonom, olyan sűrűn jöttek új hirdetések, és gyakran egy-egy ilyen bejegyzés egyszerre több publikációt is hirdetett. De volt olyan is, ami egy könyvsorozat több száz fejezetét. A legkülönfélébb témákban és konstrukciókban költhettem volna el a pénzemet, ajánlottak nekem szerzőséget, szabadalom tulajdonjogát, de akár írhattam is volna, mert a hirdetések nemcsak vevőket, hanem szerzőket is kerestek. Az ár néha csak pár ezer indiai rúpia volt, máskor több száz dollár, vagyis tízezertől pár százezer forintig terjedt, de igazán megfizethetetlen összeggel nem találkoztam (pláne ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy megvásárolt tanulmány alkalmasint többéves kutatómunkát válthat ki).

Az egyik csatorna indiai volt, az volt messze a legaktívabb, de ott jött a legtöbb selejt is – vagyis olyan publikációk, amikkel lehet ugyan menőzni, de nem kerülnek be a Scopus nevű tudománymetriai adatbázisba, ami a kutatói teljesítmény egyik legfontosabb mérőeszköze. A második általam követett csatorna iráni volt, itt sok perzsa nyelvű hirdetés akadt, de azért bőven válogathattam angol ajánlatok között is. A harmadik csatorna frissült a legritkábban, de minden esetben Scopus által indexált publikációkat árult, nem ritkán Q1-es és Q2-es lapokban. (Ez a tudományos körökben elterjedt megkülönböztetés a SCImago portál szakfolyóiratokat osztályozó rendszerén alapul, Q1 és Q2 a felső két negyedet, tehát a legnívósabb lapokat jelenti.)

Összességében mindhárom csatorna tanulsága ugyanaz volt: ijesztő mértékben és elképesztően szervezetten zajlik a kamu, innen-onnan összeollózott vagy legjobb esetben irreleváns tanulmányok futószalagon gyártása, és ezek bárkinek lehetőséget teremtenek arra, hogy igazi kutatási eredmény nélkül növelje a saját publikációi vagy hivatkozásai számát. De tényleg bárkinek: egy perui oknyomozó újságírónak tavaly sikerült mindenféle tudományos előképzettség nélkül bevásárolnia magát egy tanulmányba (nagyjából 50 dollárért, azaz 18 ezer forintért a hetedik szerzői pozíciót), az eladók még abban is segítettek neki, hogy hogyan regisztrálja magát a megfelelő tudományos adatbázisokban.

A megvásárolt tanulmányok vagy hivatkozások nem csupán tudományetikai szempontból aggályosak. A tudománymetriai mérőszámokat figyelembe veszik például professzori állások, ösztöndíjak, kutatási támogatások odaítélésénél, sőt fontos rangsorok is használják ezeket. Például jelentős részben a Scopus számain alapul az egyetemeket rangsoroló Times Higher Education (THE) éves listája is. Ez pedig akár egyetemek állami támogatásának mértékét is befolyásolhatja.

Nem csoda, hogy a papírgyárak létezése ellen sok tisztességes kutató és aktivista igyekszik fellépni. Wise és a hozzá hasonlók az online nyilvánosság erejével próbálják leleplezni ezeket a vállalkozásokat. Olyan oldalakkal, mint a visszavont tanulmányokat monitorozó RetractionWatch, a tudomány tisztaságáért kiálló ForBetterScience vagy a PubPeer, ahol kutatók jelezhetik nyilvánosan, ha problémát találnak egy szakterületükhöz tartozó tanulmányban.

A papírgyárak ennek ellenére különösen fellendültek az elmúlt két-három évben, összefüggésben azzal, hogy egyre könnyebben és egyre fejlettebb, mesterséges intelligencián (MI) alapuló eszközökkel lehet plagizálni. A Nature cikke szerint tavaly több mint tízezer tudományos publikációt kellett visszavonni, ami abszolút rekord.

Wise az említett Facebook-hirdetésből kiindulva eljutott egy tavaly decemberben létrehozott, „High–Q” nevű Telegram-csatornára, ami év elején egy új, „AQ–Papers” csatornára irányított át, illetve csatlakozott a két csatornához tartozó WhatsApp-csoportokhoz is. Ma már egyik sem létezik, de Wise lementette és publikálta a csatornák tartalmát. Különösen érdekes az egyik hirdetés, ami egy Q1-es, az Energy and Buildings szakfolyóiratban elfogadott tanulmányt hirdetett meg – pontosan azt a tanulmányt, amit idén júliusban visszavontak; a lap neve és a publikáció (itt még elírás nélküli) címe ezt egyértelműen beazonosítja. A hirdetés 800 dollárért árulta a második szerzői helyet és 700-ért a harmadikat (250–280 ezer forint). Természetesen elképzelhető, hogy más csatornákon további pozíciókat is meghirdettek. (Egy tudományos publikáció első szerzői helye hagyományosan azé a kutatóé, aki a legtöbbet tett a tanulmány megszületéséért, az utolsó általában a témavezető tudósé, a többi pozíció pedig olykor kemény viták árán születik meg, és minél előrébb áll egy kutató neve a sorban, annál nagyobb a szerzősége presztízsértéke.)

Ezen a ponton érdemes kitérni arra, hogy egy már kész, tudományos szakfolyóiratban megjelenésre beküldött tanulmányhoz miért lehet még egyáltalán szerzőket hozzáadni utólag. A tudományos publikációkat ideális esetben független bírálók vizsgálják meg első lépésben, akik véleményt alkotnak a kéziratról. Előfordul, hogy nem utasítják el, de a beküldött formában el sem fogadják, hanem kérdéseket, javítási, továbbfejlesztési igényeket fogalmaznak meg, amikre a szerzőknek reagálniuk kell, hogy a cikk megjelenjen. Ritkán, de előfordul, hogy ezeket a kérdéseket új szakértő bevonásával tudják csak megválaszolni. Elképzelhető, hogy ez a szakértő annyi munkát ad a tanulmányhoz a revízió során, hogy az már szerzőségre is jogosítja. Emiatt egy elvileg már kész, megjelenésre váró tanulmányhoz is lehet később szerzőket hozzáadni – ezzel él vissza nagyon sok papírgyár, és úgy tűnik, hogy az Elsevier nem felügyeli szigorúan ezt a kiskaput, mert a kiadóhoz gyakran bejutnak papírgyári termékek. (A szerkesztés minőségét persze eleve kérdésessé teszi, ha egy „consumfaption” benne maradhat a címben.)

Természetesen a normális gyakorlatban utólag általában legfeljebb egy-két kutatót adnak hozzá egy tanulmányhoz, de a papírgyárak nem szégyellősek: nem ritka, hogy az utólagos szerzők többen vannak, mint az eredetiek. További gyanúra ad okot, amikor a szerzők intézeti hovatartozása nem életszerű helyzetet mutat. A visszavont tanulmányban például 16 szerző szerepel hat különböző országból: Irak, Szaúd-Arábia, Lengyelország, Üzbegisztán, Oroszország – és Magyarország. Vajon ők hol és hogyan dolgoztak együtt épületenergetikai rendszerek optimalizálásán? Önmagában nem probléma, ha ennyire színes egy tudományos publikáció szerzőgárdája, mert léteznek ilyen felállásban valódi és hasznos tudományos bizottságok és más együttműködések – de az mindig intő jel, amikor a szerzők többsége olyan országokból érkezik, ahol virágoznak a papírgyárak.

Ráadásul a plagizált tanulmány szerzői gárdája sem patyolattiszta. A decemberben megjelent eredeti publikáció első szerzője Amirmohammad Behzadi, a plágium miatti kifogásait a LinkedInre posztoló Sasan Sadrizadeh doktorandusza. Behzadi tudományos mérőszámai már most felülmúlják a mentoráét, de a 2400 körüli hivatkozása sok kérdést vet fel. Mint azt a PubPeeren többen sérelmezték, Behzadi citációiban túl sokszor hivatkozza önmagát vagy éppen ismert papírgyárosokat, miközben őt is túlhivatkozzák hozzá hasonló „termékeny szerzők”. Sadrizadeh próbálta megvédeni tanítványát azzal, hogy saját munka citálása bevett gyakorlat a tudományos életben, de Behzadi hivatkozásait elemezve a legvalószínűbb magyarázat az, hogy ő a papírgyárak hivatkozási piacának egyszerre beszállítója és vevője.

A visszavonás indoklása jól megmutatja, hogy a problémás tanulmányok vizsgálata nemcsak kiadónként, de kiadón belül szakfolyóiratonként is eltérő lehet. A cikk elején említett, Energy and Buildingsben megjelent tanulmányt gyakorlatilag azért a plágiumért vonták vissza, amit Sadrizadeh jelzett. A lap szerkesztői nem vizsgálódtak tovább, pedig a tanulmányhoz tartozó papírgyáros hirdetés szerint érdemes lett volna.

A Journal of Building Engineering szerkesztői már alaposabbak voltak, megnézték a hivatkozásokat is, és több irrelevánsat találtak. A szerzőket is ellenőrizték, amit pedig találtak, az önmagában beszédes: a tanulmány tizenhárom szerzője közül nyolcat utólag adtak a publikációhoz. Vagyis öt kutató írt egy tanulmányt, majd miután azt a szaklap javításokkal elfogadta, a bírálati körben szükség volt még nyolc kutató bevonására Irakból, Szaúd-Arábiából, Üzbegisztánból és Magyarországról. Nem túl életszerű, és mivel Hassan nem is tudta megmagyarázni, miért volt szükség a szerzőlista ilyen jelentős módosítására, a szaklap visszavonta a tanulmányt, az indoklásban pedig név szerint felsorolta a nyolc utólag hozzáadott kutatót.

A 12 érintett Elsevier-tanulmány mindegyikének van már PubPeer-bejegyzése, mert a tudomány önkéntes őrszemei mindegyiknél találtak plágiumra utaló jeleket. A papírgyári munkások valószínűleg MI segítségét is igénybe vették, amit általában nehéz bizonyítani, de azért vannak árulkodó jelek. Például a ChatGPT sűrűn használ bizonyos ritka angol szavakat, így a delve (kiváj, kitúr, kiás; delve into alakban elmélyed, beleássa magát) szót is. Wise nyomozása szerint Qusay Hassan 2023 előtt sosem írta le ezt a szót a tanulmányaiban, 2023 elejétől, a ChatGPT széles körül elterjedésétől kezdve azonban a megjelent 45 publikációja közül 23-ban is szerepel a delve szó.

Ezek alapján összeállni látszik ennek a konkrét, szinte biztosan iraki székhelyű papírgyárnak a módszere:

1. Keresni egy megfelelő témát és egy alkalmasnak vélt szakfolyóiratot (észrevehető, hogy Hassanék előnyben részesítették az energetikai témákat).
2. Megírni a tanulmányt ChatGPT segítségével, más tanulmányok adatsorait és ábráit minimális módosításokkal ellopva.
3. Beküldeni a tanulmányt néhány szerzővel.
4. Amikor megérkezik a pozitív válasz, és elindul a publikációs folyamat, meghirdetni plusz szerzői helyeket a tanulmányhoz.
5. Hozzáadni a bejelentkezett, fizetős ügyfeleket a tanulmányhoz és felmarkolni a pénzt.

A 13 megjelent tanulmányból csak az említett kettőt vonták vissza, de nem kizárt, hogy ez a szám még nőni fog. A 12 Elsevier-tanulmány szerzői között pedig érdekes mintázatot lehet találni: mindegyik szerzői között ott van Qusay Hassan, a már említett Marek Jaszczur, valamint két további iraki kutató, Sameer Algburi és Aws Zuhair Sameen. De azt, hogy mindegyikük valódi szerzője-e a tanulmányoknak, nem lehet biztosan megmondani. Wise összesítette azoknak a kutatóknak a listáját, akik a 12 tanulmány közül legalább kettőben előfordulnak, és emiatt elképzelhető, hogy ők visszatérő ügyfelek. Legtöbbjük iraki, de akad köztük szaúdi és katari, sőt négy lengyel is (Jaszczur valamint három közel-keleti hangzású név).

Továbbá az Óbudai Egyetem két magyar munkatársa: Garai-Fodor Mónika és Viktor Patrik.

Az, hogy a kutatása fejlesztéséhez ért, a publikációs listáját tekintve nyilvánvaló, viszont felmerül a gyanú, hogy nem tökéletesen tiszta módszerekkel érte el eddigi eredményeit. A fent említett 12 Elsevier-publikáció közül például 10-ben is társszerző, köztük a két visszavontban is. És nehezen magyarázható, hogy a ninivei esettanulmányt visszavonó közlemény őt is megemlíti az utólag hozzáadott szerzők között – egyébként a negyedik helyen szerepel a szerzői listában, a tanulmányhoz tartozó papírgyári hirdetés szerint ez a pozíció 600 dollárért (körülbelül 210 ezer forintért) volt eladó. De szerzője egy harmadik, júniusban visszavont tanulmánynak is, ami nincs benne a 12-ben. Ez a tanulmány a kvercetin nevű növényi vegyület diabéteszes egerekben történő alkalmazási lehetőségeiről szól, és részben manipulált ábrák miatt vonták vissza, részben pedig a papírgyári módszereket sejtető szerzői gárda miatt (8 ország 15 szerzője jegyzi 15 különböző intézetből). Az első szerző pedig egyik problémára sem tudott meggyőző magyarázatot adni.

Viktor Patrik szakterülete egyébként az elérhető publikus információk szerint elsősorban az önvezető autók és az elektromos járművek, miközben az egyetem közgazdaságtani karán dolgozik. Ennek ellenére elképesztő tájékozottságról tesz tanúbizonyságot a tanulmányaiban. Nemcsak Ninive energetikai lehetőségei és a cukorbeteg egerek gyógyítása érdekli, hanem társszerzője például a következő témákban írt tanulmányoknak is:

Ezeknek a tanulmányoknak a jelentős részénél a korábbiakban említetthez hasonló, szokatlan együttműködéseket lehet felfedezni – például a nanotechnológiai cikk 17 szerzője 17 különböző intézetből jött, 8 különböző országból (Irán, Irak, Peru, India, Jordánia, Lengyelország, Szaúd-Arábia, Magyarország). Felmerül a kérdés, hogyan lehet gördülékeny közös tudományos munkát végezni ilyen felállásban, és persze az is érdekes, hogy egy magyar doktorandusz ismétlődően közel-keleti és indiai kutatókkal dolgozik együtt, sokszor egyedüli magyarként, akár T-sejtek gyártásáról, akár energiainfrastruktúrákról, akár FMCG márkaértékről van szó. Vajon miért olyan előnyös ez a papírgyárakban amúgy erős régió egy óbudai tanársegédnek?

A kérdések csak szaporodnak, ha a Magyar Tudományos Művek Tárában megnézzük, kik hivatkozzák Viktor Patrik publikációit. A kutató legtöbbet hivatkozott cikke az önvezető autókról szóló, Safety of the Introduction of Self-driving Vehicles in a Logistics Environment című, 22 citációval. A 22-ből 8 olyan, ahol a hivatkozó cikk szerzői pontosan a következők: Steffi R., S. Suman Rajest, R. Regin és Shynu T. Ők mindannyian indiaiak. Tehát él négy ember Indiában, akik mindig pontosan együtt írnak cikkeket, és 8 cikkükben is fontosnak tartották idézni ugyanazt az egy, magyar szerzők által írt tanulmányt.

Ez önmagában is nagyon furcsa, de még kevésbé érthető, ha megnézzük a hivatkozó cikkeket. Az önvezető autók logisztikai környezetben mutatott biztonságáról szóló írást hivatkozza például esszéértékelési algoritmussal foglalkozó tanulmány [pdf], marketingmódszerek nem kormányzati szervezetekre gyakorolt hatásáról szóló szakcikk, egy olyan tanulmány [pdf], ami azzal foglalkozik, milyen erkölcsi kötelezettségeik vannak a családoknak és a vállalkozásoknak a közösségek felé, vagy éppen egy növénybetegségeket mélytanulási módszerekkel észlelő eljárásokról szóló publikáció.

De még ahol a téma esetleg passzol, ott is problémásak a hivatkozások. Egy, rendszámtábla-leolvasókon alapuló járműtulajdonos-azonosító rendszerről szóló tanulmány például a következő módon citálja Viktor Patrik cikkét: „The knowledge base is updated with the new information regarding a particular problem domain [112-119]”. Magyarul: „A tudásbázis frissül az adott problématerületre vonatkozó új információkkal.” Ez az egyetlen semmitmondó mondat önmagában nyolc különböző tanulmányt hivatkozik meg, nyilvánvalóan teljesen irreleváns módon. A négy indiai által jegyzett hivatkozások mind hasonló jellegűek, és az amúgy nem nagy terjedelmű tanulmányaikban általában 170–200 körüli citáció van, ami irreálisan sok (a legtöbb, nem áttekintő jellegű cikkben 30–40 hivatkozás szokott lenni).

És még csak Viktor Patrik legidézettebb tanulmányánál tartunk. A második legtöbbet citált cikke a már említett Tamil Nadu-i FMCG-márkaérték-vizsgálat. Ezt 18 tanulmány hivatkozza, ezek egy része a fent részletezetthez hasonló módon gyanús, például mikroszkópos sejtszámlálással foglalkozó cikk is idézi a márkaértékektől szóló tanulmányt. A harmadik legtöbbet citált cikk 16 hivatkozással egy olyan tanulmány, ami az energiaválság hibrid autók iránti keresletre gyakorolt hatását vizsgálja. A 16 közül 8 hivatkozó cikket az említett indiai négyesfogat írt – ráadásul pontosan azt a nyolcat, amiket Viktor Patrik legidézettebb tanulmányánál is megtalálunk. Tehát a négy indiai kutató pontosan ugyanazokban a publikációkban tartotta fontosnak hivatkozni egy magyar kutatónak az önvezető autók biztonságáról, illetve az energiaválság hatásáról szóló cikkét. Nehezen hihető.

A lista korántsem teljes, a Magyar Tudományos Művek Tárát, azaz az MTMT-t böngészve hasonló mintázat fedezhető fel Viktor Patrik jó néhány további cikkénél is. Egyet azért még kiemelnék, a Magyarországi leányvállalatok centralizált beszerzései című, magyar nyelvű cikk hivatkozásait. A hivatkozó 15 tanulmány közül 5-öt megint csak a fent említett négy indiai szerző írt. Tehát négy indiai szerző olvassa a Logisztikai trendek és legjobb gyakorlatok című magyar folyóiratot, és abban úgy megtetszik nekik egy magyar nyelvű cikk, hogy öt saját tanulmányukban is citálják. Beleértve a növénybetegségek levelekről készült felvételek alapján történő felismeréséről szóló cikket. Erre a legegyszerűbb magyarázat a megvásárolt vagy más manipulatív módon beszerzett hivatkozás.

Garai-Fodor hivatkozásai között is találni érdekes citációkat, Steffi R., S. Suman Rajest, R. Regin és Shynu T. ugyanis a dékánnál is felbukkan. Egy, a magyarországi szakképző iskolák helyzetéről és oktatási stratégiáiról szóló tanulmány 14 hivatkozása közül például 8-at az indiaiak jegyeznek, amik között találni az ATM-ek arcfelismeréséről szóló cikket, adatbányászat-alapú értékesítési pontokról szóló tanulmányt, és a Viktor Patriknál említett növénybetegséges publikáció is visszaköszön.

A dékán egy másik, az IoT-eszközök és 5G-hálózatok biztonsági kérdéseivel foglalkozó tanulmányában 15-ből 8 szintén a négy indiainak köszönhető, ezek mind irreleváns témájú írások, amik teljesen érthetetlen módon hivatkozzák Garai-Fodor publikációját. Hasonló figyelhető meg egy további tanulmánynál, ami arról szól, hogy milyen vásárlási szokásokkal állnak a fogyasztók a Magyarországon termesztett élelmiszerekhez. A 9 hivatkozás közül 8 a négy indiai műve, akiket a jelek szerint annyira érdekelnek a magyar vevők szokásai, hogy még az esszéértékelő algoritmussal vagy a rendszámtábla-leolvasókra épülő azonosítórendszerrel foglalkozó cikkeikben is hivatkozzák Garai-Fodorék írását.

De míg Viktor Patrik életművében meghatározó hányadot tesznek ki a kétes értékű tanulmányok és hivatkozások, addig a dékán munkásságában inkább csak elvétve akadnak ilyenek. De ettől még felismerhetők gyanús motívumok, főleg a citációknál: ugyanazon ázsiai szerzők publikálnak alacsony értékű folyóiratokban, és nagy mennyiségű irreleváns citációval hivatkozzák a két óbudai kutatót. Kérdés, mi motiválja őket erre.

Természetesen a fentiekkel megkerestem Viktor Patrikot, Garai-Fodor Mónikát, valamint az Óbudai Egyetem rektorát is. Emellett a cikk írása közben írtam több, korábbi cikkeimben megszólaló, eltérő területeken kutató forrásomnak és két magyar tudománymetriai szakembernek – arra voltam kíváncsi, hallottak-e már Magyarországon ilyesmiről. Mindannyian azt válaszolták, hogy a papírgyárak létezéséről és működéséről tudnak, de magyar érintettről még nem hallottak. Ebből úgy tűnik, hogy ez a probléma nálunk még viszonylag új, és az Óbudai Egyetem reakciója is erre utal.

Leveleimre ugyanis először az egyetem tudományos rektorhelyettese, Gulácsi László professzor válaszolt, és a Kutatásetikai Bizottság elnökeként beszélgetést kért tőlem. Mint kiderült, a kollégáikat érintő probléma jelentős részéről nem tudtak, és azt kérték, segítsek nekik átlátni a helyzetet. Ezt természetesen egy közös beszélgetés keretében megtettem, és az etikai bizottság vizsgálatának eredményét is megvártam. Megkeresésem után nagyjából két héttel, pár órán belül befutottak a válaszok.

Először Garai-Fodor Mónika jelentkezett, és levelében meggyőző bizonyítékokat csatolt, amik azt mutatják, már régóta tudomása volt a két problémás tanulmányról, amikben társszerzőként tűnt fel. Mint írta, soha nem vásárolt szerzőséget vagy hivatkozást, és nem volt tagja papírgyári csatornáknak, ezeket a módszereket ő dékánként az egyetem értékrendjét képviselve egyértelműen tiltott kategóriának tekinti. „A tanulmányok külföldi szerzőivel semmilyen szakmai kapcsolatban nem álltam, nem állok. A kéziratokat nem láttam megjelenésük előtt. Egyik tanulmány esetében sem hagytam jóvá semmilyen rendszerben társszerzőségemet” – írta a két gyanús publikációról. A dékán felhívta a figyelmet arra, hogy a két tanulmánynál Fodor Mónika néven szerepeltetik, holott a házassága óta Garai-Fodor Mónika néven publikál.

Arról, hogy a neve mégis belekeveredett az ügybe, a jelek szerint a doktorandusza tehet. „Sajnos erősen felmerült a gyanú, hogy az adott kéziratokhoz társszerzőnek a PhD-hallgatóm, Viktor Patrik rendelt hozzá, tudtom és beleegyezésem nélkül. Hasonlóan az ön által nevesített, kifogásolt citációk esetében is” – fogalmazott Garai-Fodor. A dékán állítása szerint akkor tudta meg, hogy intelligens épületenergetikai rendszerekről publikált, amikor a tanulmány kapcsán egy svéd professzor megkereste az egyetem vezetőségét.

Amikor Garai-Fodor tudomást szerzett arról, hogy a két tanulmányban társszerző lett, jelezte a problémát az érintett szakfolyóiratok főszerkesztőinek. A két szaklap erre kialakított felületére nyilatkozatokat töltött fel, és az említett okok miatt mindkét esetben kérte az eltávolítását a szerzők közül. A két deklarációt május 31-én, illetve június 5-én töltötte fel, vagyis bőven az ügy kipattanása előtt. A nyilatkozatokat és az arra kapott válaszokat a dékán elküldte levelében – az egyik esetben visszavonták a tanulmányt, a másik esetben a szerkesztők elismerték, hogy tévedés történhetett, de lassan reagáltak érdemben, és még vizsgálják az ügyet. A dékán nemcsak a szakfolyóiratokat tájékoztatta még a nyár folyamán, hanem az egyetem vezetőségét is: kérte az ügy kivizsgálását, és kezdeményezte egy kari bizottság létrehozását is.

Garai-Fodor Mónika azt is jelezte válaszában, hogy a gyanús citációk – amikhez Viktor Patrik révén jutott – a pályafutása során kapott összes hivatkozáshoz képest elenyésző számúak, és nem befolyásolják a legfontosabb tudománymetriai mérőszámait. „2003 óta a publikációs aktivitásom folyamatos. A publikációim presztízsfaktora nem nőtt ugrásszerűen, hanem az fokozatosan javult a tapasztalati tudás elve mentén” – fogalmazott. A kifogásolt citációkról a dékán nem tudott, mint írta, egy kutató nem feltétlenül böngészi rendszeresen az MTMT-t, de még ha így is tesz, akkor sem fog szükségszerűen feltűnni egy-egy gyanús hivatkozás. Ennek oka, hogy a kutatók többsége a hivatkozások számának növekedését kifejező Hirsch-indexet figyeli, ami sokszor nem nő egy-egy új citáció rögzítésével.

A PhD-hallgató szerint ő akkor keveredett a papírgyár közelébe, miután részt vett egy külföldi konferencián 2022 novemberében, és azt hitte, hogy egy gyümölcsözőnek tűnő szakmai együttműködésbe vették be. „Ott elérhetőséget cseréltünk dr. Sonali Guptával, aki a konferencia szervezője volt, ő a későbbiekben bemutatott dr. Ali Khudhair Al-Jiboorynak, aki később bevett egy WhatsApp-csoportba” – írta. (Al-Jiboory neve Nick Wise nyomozásában is felbukkan mint az iraki papírgyár szervezőinek egyike.)

Viktor Patrik a továbbiakban azt is leírta, hogyan vett részt a papírgyár működésében úgy, hogy nem tudott róla. „Önéletrajzot kértek, és affiliációm pontos adatait arra hivatkozva, hogy szakmai együttműködés indul el, közös kutatások, publikációk születnek majd. Én PhD-hallgatóként nagyon örültem ennek, abban a hitben voltam, hogy egy kiterjedt kutatói hálózatba kerülhettem be. Jó néhány hónapon át dolgoztam különböző, általuk megküldött adatsorok elemzésén, mert azt mondták, így tesztelik le tudásomat. Ezt én nem tartottam furcsának, legjobb tudásom szerint dolgoztam nekik különböző anyagokon” – fogalmazott.

Ezután jött a pont, amikor Garai-Fodor Mónika neve bekerült a két tanulmányba: „Ezt követően azt jelezték, hogy mivel ilyen sok elemzést megcsináltam, munkámért cserébe társszerző lehetek tanulmányokban. Az egyik ilyen volt az intelligens épületenergetikai rendszerek optimalizálásáról szóló tanulmány, a másik az áttekintés a hidrogén szerepéről az energiaátmenetben. A lehetőségeknek először nagyon megörültem. A rangos publikációs opciók okán megkértem őket, hogy tiszteletből témavezetőmet is vegyék majd be a társzerzők közé. Sajnos erről őt elfelejtettem értesíteni és beleegyezését kérni. A nemzetközi publikációk sikerében reménykedtem.”

Ezután a doktorandusz még több, különböző témákhoz és területekhez kötődő adatsor elemzésében vett részt, aminek köszönhetően további tanulmányokban lett szerző. Ekkor került be a neve többek közt a Tamil Nadu-i FMCG-márkaértékek mellé és a ninivei esettanulmányba. Mindez azonban nem volt ingyen. „Mivel társszerzőként szerepeltem, APC-díj-megfizetést kértek, ami megszokott, rangos lapoknál különösen, így azokat fenntartás nélkül kifizettem. Azonban később egyre több APC-díj megfizetését kérték volna tőlem, amikor jeleztem feléjük, hogy én inkább, ha lehet, a munkámmal kompenzálnék” – magyarázta Viktor Patrik. Az APC (article processing charge, azaz cikkfeldolgozási díj) tényleg létezik bizonyos folyóiratoknál, főleg a nyílt hozzáférésűeknél. A doktorandusz azt állítja, sosem jelentkezett szerzői pozíció megvételére, mindig APC címén adott pénzt Al-Jibooryéknak, 200–500 dollár (70–180 ezer forint) közötti összegeket.

Ezt követően viszont kicsúsztak a dolgok a doktorandusz keze közül. „Ezután számos tanulmányhoz kerültem hozzárendelésre, amikről már értesítést sem kaptam a szerzőtársaktól, most már azt gondolom, nagy valószínűséggel azért, hogy még több APC-díjat tudjanak tőlem bekérni. Sajnos ezen tanulmányoknál már semmilyen közreműködésem nem volt, azokat nem hagytam jóvá, és mégis társszerzőként lettem feltüntetve, mely valóban azt eredményezte, hogy több közös publikációm lett külföldiekkel, mint hazai kutatókkal, holott munkámat idehaza folytattam” – írta Viktor Patrik. E tanulmányok között voltak például a rákkutatási témájúak és a cukorbeteg egerek, de a doktorandusz további példákat is felsorolt.

„Amikor az Optimizing smart building energy systems for sustainable living című tanulmány kapcsán az egyetem vezetőjét egy svéd professzor panasszal megkereste, akkor már nagyon megijedtem, és a kar vezetőjéhez fordultam – folytatta Viktor Patrik. – Ő tájékoztatott, hogy ilyen esettel még ő sem találkozott, és az erre hivatott Kutatásetikai Bizottsághoz továbbítja az ügyet.”

Viktor Patrik a citációk kapcsán is úgy fogalmazott, hogy hitt egy „kutatócsoport” csábító lehetőségeinek. „A WhatsApp-csoportban résztvevők között több üzenetváltás is zajlott, mely arról szólt, hogy ebben a körben, segítve egymást, citáljuk egymás cikkeit. Mindenki beküldhetett olyan tanulmányokat, melyeket hivatkozás céljából a többiek figyelmébe ajánl. Ezzel a lehetőséggel én is éltem, beküldtem számos, különböző társzerzőkkel írt tanulmányaimat, önálló tanulmányaimat, azt gondolva, hogy ez egy kiváló lehetőség a citáció gyűjtésére. Magyar és idegen nyelven írt tanulmányokat is nevesítettem e körben. Sajnos nem tájékoztattam a társzerzőkkel írt cikkek kapcsán az érintetteket erről. Én nem gondoltam etikátlan magatartásnak a fent említett lehetőséget, mivel számos, a csoportban szereplő neves külföldi kutató is élt ezzel a lehetőséggel, így nem is fordult meg a fejemben, hogy ez problémás, visszaélésre okot adó lehet. A citációkért nem fizettem, csak a korábban említett APC-díjat. Ma már azt gondolom, hogy jóval körültekintőbbnek kellett volna lennem. Nagyon sajnálom, hogy ha ezzel az Egyetem és más kutató hírnevén csorbát ejtettem.”

Válaszában az intézmény rektora, Kovács Levente leszögezte, az egyetem nem támogatja és nem is tűri a szerzői helyek vagy citációk vásárlását, sem oktatói, sem hallgatói oldalon. „Utóbbi esetben a szakdolgozatokat, diplomamunkákat, PhD-disszertációkat rendszeresen plágiumellenőrző rendszeren futtatjuk át kötelezően minden esetben” – tette hozzá. Az egyetemnek egyébként nincs saját etikai kódexe, mert a Magyar Tudományos Akadémia Tudományetikai Kódexét [pdf] tartja magára vonatkoztatva követendőnek. „Az etikai normák betartását nagyban elősegíti az, hogy publikációink jelentős része nemzetközi társszerzőséggel kerül megjelenésre, ezen a téren a legkisebb engedmény és hiba nemzetközi és hazai ismertségünket és elismertségünket veszélyeztetné” – fogalmazott a rektor.

Az ellenőrző munkát segíti még a már említett Kutatásetikai Bizottság, a Tudományos Tanács és az Egyetemi Könyvtár, ahol mindenkinek rendelkezésére áll a plágiumellenőrzés. „Ezen a téren szakmai programokat szervezünk, webináriumok állnak a kollégák és hallgatók rendelkezésére” – fogalmazott a rektor. Tervben vannak a publikálandó tanulmányok új ellenőrzési módszerei is, és az, hogy erre szükség van, a konkrét eset keserű tanulsága is. „Az eddigiekben abban a tudatban publikáltunk, hogy a nagy kiadók (pl. Elsevier) a plágiumgyanús kéziratokat hatékonyan kiszűrik, ezeket nem jelentetik meg, de sajnos ebben a hitünkben csalatkoznunk kellett – írta válaszában Kovács Levente. – Jelenleg dolgozunk azon, hogy kari és egyetemi szinten hogyan lehet azt a célt megvalósítani, hogy első lépésben legalább a minőségi szegmensbe eső kéziratokat tudományetikai szempontból is megvizsgálhassuk. A jelenlegi eset pedig ezt a kérdést és folyamatszervezést csak fel fogja gyorsítani.”

Emellett a hallgatók kutatásmódszertani oktatása is bővülni fog. „Eddig a képzésünknek ugyan még nem volt része a »paper mill« téma, de egyéb kutatásetikai kérdésekről (predátor folyóiratok/konferenciák és kiadók veszélyei, plágiumvétség, etikus hivatkozáskezelés) természetesen kaptak és rendszeresen kapnak tájékoztatást az egyetem kutatói és doktoranduszai. Jelenleg is dolgozunk azon, hogy a doktori képzésben legyen egy olyan kurzus, amely többek között ezt is tárgyalja, és amely a terveink szerint kötelező lesz valamennyi doktorandusz számára. Hasonló továbbképzést tervezünk a doktori iskolák témahirdetői és témavezetői számára is” – magyarázta az egyetem vezetője.

A rektor szerint százszázalékos biztonságú ellenőrzést nem lehet létrehozni, de erre kell törekedni. „A nagy, bonyolult rendszerekben óhatatlan, hogy meg ne lazuljon néha egy-egy csavar” – fogalmazott Kovács Levente. A konkrét ügy is egy ilyen laza csavar, amiről megszületett már a Kutatásetikai Bizottság vizsgálati jelentése is. Ezt a rektor a következőképpen foglalta össze: „Egyik kollégánk esetén a bizottság megalapozottnak látja az ön által felvetett anomáliákat. A másik munkatársunk esetén a bizottság megállapítja, hogy a kolléga nem járt el az elvárható gondossággal, de tudományetikai norma megsértését nem látja megalapozottnak vagy bizonyítottnak.” Kovács Levente nem írt neveket, de vélhetően az etikai normákat nem sértő munkatárs Garai-Fodor Mónika, a súlyosabb eset pedig Viktor Patriké. További részleteket nem árult el a rektor, aki szerint egyetemi belügy az ügy továbbvitele és személyi konzekvenciái, de „igen, utóbbiak is lesznek”.

Az Elseviert is megkerestem a 12 publikáció esetével, és kommentárt kértem tőlük, különös tekintettel a két magyar kutató szerepére. A cég szóvivője annyit közölt, hogy zajlik egy átfogó vizsgálat az érintett tanulmányok ügyében, de erről a kiadó egyelőre nem árult el részleteket.

Általános tanulság az is, hogy ide vezet, ha citációkban és megjelent tanulmányokban mérik, hogy egy kutató mit tesz le az asztalra. A tudományos teljesítmény elismerése ma sokkal inkább mérőszámokra redukált, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt. Ehhez kapcsolódó probléma, hogy a jobb kutatóintézetek, egyetemek nagy része a „publish or perish” (publikálj vagy pusztulj) személetet erőlteti, vagyis óriási a publikációs kényszer a kutatókon. Ezt sokszor azért teszik az egyetemek, mert saját magukon is ilyen nyomás van, például, mert így léphetnek előre a különböző rangsorokban vagy javíthatják a finanszírozásukat. Ez pedig növeli a keresletet a papírgyári kamutanulmányok piacán. Azt, hogy mindezen hogyan lehetne változtatni, még nemigen látni. Még az is előfordulhat, hogy egyetlen, bármilyen módszerrel is, de sok tanulmányt és hivatkozást begyűjtő kutató egy egész intézményt felhúz az egyetemi rangsorban – mint azt éppen az Óbudai Egyetem példáján mutattam be egy két évvel ezelőtti cikkemben.

Az biztosnak tűnik, hogy ha el is tud indulni valamilyen megtisztulási folyamat, az kínkeservesen nehéz lesz. A papírgyárakat szinte lehetetlen felszámolni, többek közt azért, mert az országokban, ahol aktívak, ritkán sértenek jogot. Így egyre gátlástalanabbul működhetnek: egy ukrán papírgyár nemrég már Nobel-díjasokkal is hirdette magát, miután interjúkat készített néhány jóhiszemű díjazottal, akik nem tudták, milyen célra használják majd fel a beszélgetéseiket.

Azt lenne jó valahogy elérni, hogy ne legyen kereslet a papírgyári szolgáltatásokra, de jelenleg a tudományos közélet állapota nem éppen reménykeltő. Az egyik legrangosabb tudományos lap, a Nature idén augusztusban kongatta meg a vészharangot a hamis citációk virágzó feketepiaca miatt. Szeptemberben aztán szomorú aktualitás támasztotta alá a Nature aggályait: a spanyol nemzeti kutatási tanács eljárást indított a világ egyik legrégebbi egyeteme, az 1218-ban alapított Salamancai Egyetem rektora ellen. A rektor a jelek szerint citációs hálózatot működtetett, és rendszerszinten manipuláltatta az intézeti publikációk hivatkozásait. Még egyszer: a világ egyik legrégebbi egyetemét vezető emberről van szó.

Az mindenesetre nehezen vitatható, hogy valamilyen változásra szükség van. Ha a mostani állapotok maradnak, az egyre sokasodó papírgyári selejt még jobban ki fogja kezdeni a tudomány hitelességét. Nick Wise saját nyomozását összefoglaló cikkének nem véletlenül az a címe, hogy „Bárki indíthat papírgyárat!”, mert ma már tényleg könnyű ilyen vállalkozásba fogni. Wise nyáron egy figyelemfelhívó akcióval azt is megmutatta, hogy kutató is bárkiből lehet, amikor egy hallgatójával közösen MI-eszközökkel tanulmányokat generált, majd azokat egy Larry nevű macska nevében feltöltötte az internetre. A két kutató igénybe vette egy papírgyár hivatkozásokat és mérőszámokat növelő szolgáltatását, és két héttel később Larry a világ legidézettebb macskája volt 132 tudományos hivatkozással. Nyilvánvaló, hogy ilyesminek nem szabadna megtörténnie.