Gadi Mozesz: „jó élni a mi országunkért. A halál, és a gyász nem a sors kényszere, és nem az égből jövő parancs. Lehet másképp is„

A szombat kimenetele után több tízezren jelentek meg Tel Aviv központjában a 30 éve meggyilkolt Jichák Rabin miniszterelnök tiszteletére rendezett megemlékezésen. A tömegben a résztvevők békét követelő, és „Rabinnak igaza volt” feliratú táblákat tartottak a magasba, miközben a felszólaló politikusok mellett, a színpadon megjelent a 482 nap Hamász-fogságból, a januári tűzszüneti megállapodás során kiszabadult Gadi Mozesz is.

Az október hetedikei Nir Oz-i támadásokat, és a túszejtést csodával határos módon túlélő 80 éves veterán kibucnik beszédében hangsúlyozta – „ha nincs más választás, ha éles kard van a nyakunkhoz szegezve, ha létünk veszélye mérhetetlen, mint október 7-én volt, nincs más választás, megyünk a csatába, a halálba. De én azt mondom, ‘jó élni a mi országunkért.’ A halál, és a gyász nem a sors kényszere, és nem az égből jövő parancs. Lehet másképp is. Lehet legalább megpróbálni megállapodásra jutni a palesztinokkal, Szíriával, és Libanonnal. Jó élni a mi országunkért, és nem szabad kímélnünk semmilyen erőfeszítést, hogy gyermekeink és unokáink ne ismerjenek háborút. Ha szükséges és kötelező – harcolni fogunk, de mindenki, és nem csak a balekok. Ha elkerülhető a háború, harcolni fogunk a békéért.”

Továbbá, megemlítette beszédében a fogságban átélt 482 napot, mondván – „ha én itt állhatok, és hangosan kimondhatom ezeket a dolgokat, akkor mindannyian megtehetjük. Kötelességem ezt a reményt, és hitet sugározni. Meg kell győznünk a népet, hogy a béke választása a gyermekeink jövőjének, és a nemzet feltámadásának választása. Jichák Rabin, aki sokáig katona, és parancsnok volt, mielőtt miniszterelnök lett, hitt ezekben a dolgokban, és az életével fizetett érte. Tudott felelősséget vállalni, nem csak a sikerekért,” – utalva a Hamász által elrabolt Nachson Wachszman sikertelen izraeli mentési kísérletére, amelyet követően, Rabin a kamerák elé állt, és azt mondta „Én, mint miniszterelnök, és védelmi miniszter, vállalom a felelősséget az akció döntéséért.”

Végezetül Mozesz hozzátette, a meggyilkolt miniszterelnök „becsületes ember, és bátor vezető volt, és tudom, hogy ha Jichák Rabin ma lenne a miniszterelnök, senki sem maradt volna hátra. Két évig nem mondott volna le rólunk, a foglyokról, és nem hunyta volna le a szemét, amíg mindenki haza nem tértek volna, még a halottak is.”

A merénylet november negyedikei polgári dátuma előtt közvetlenül megrendezésre kerülő gyűlést hagyományosan a helyszínen, az ikonikus Rabin-téren tartották, ahol óriáskivetítőkön a „béke esélye” utolsó beszédét vetették le. A megemlékezés a „Hűség dala” (Sir HaRe’ut) énekkel kezdődött, és a tragikus 1995-ös gyűlésen a Rabin által is énekelt „Ének a békéért” dalt előadó Miri Aloni közreműködésével ért véget egy perces néma csenddel, pontosan a merénylet időpontjában – 21:45-kor.

„30 évvel később, és a 2023. október 7-i mészárlás után, ma ismét felemeli fejét az uszítás, és a megosztottság. A megosztottság idegenné tesz bennünket, és a gyűlölet ismét fegyverré vált szélsőséges politikusok kezében. Az izraeli társadalom törésponton van, és mindannyiunk felelőssége, hogy megállítsuk a romlást. Ez a próbatétel órája az izraeli társadalom számára, ne feledkezzünk meg arról, ami egyesít minket, az ellenálló képességünkről, és az erőnkről. Izraelnek vissza kell térnie a térre, és el kell köteleznie magát: még ha különböznek is a véleményeink, egységesen kiállunk a remény, és a belső megbékélés üzenete mellett, mindannyiunkért,” – áll a szervezők közleményében.

Gadi Mozesz mellett, a megemlékezésen jelen volt, és felszólalt Jáir Lapid [Jes Atid] ellenzéki vezető, Gadi Eizenkot [Jesár], Jáir Golan [Demokraták] vezetője, és Cipi Livni volt miniszter.

Elsőként Lapid emlékeztetett beszédében arra, hogy – „a téren eldördült három lövés nem csupán egy vezetőt, hanem egy eszmét is meg akart ölni. A politikai gyilkosság jelentése – megölni egy embert, és egy eszmét. Az embert meggyilkolták. A mi feladatunk, hogy az eszme éljen. Jigál Amir nem csupán az oslói folyamatot próbálta megölni, hanem egy sokkal nagyobbat – azt az eszmét próbálta megölni, hogy egy ország lehet egyszerre erős és békeszerető, nemzeti és liberális, és ami a legfontosabb: egyszerre zsidó és demokratikus. Három pisztolygolyó mondta ki itt a téren: ha ellentmondás van a zsidóság, és a demokrácia között, a zsidóságé az elsőbbség. Ha ezt nem fogadjátok el, hátbalövünk. És erre itt a téren azt kell mondanunk, ez nem zsidóság. Ez nem a zsidóság Izrael polgárai abszolút többsége számára; a szélsőségesek nem képviselik, nem beszélnek a nevükben. Itt a téren nem a zsidóság lőtt, a zsidóság volt az, akit lelőttek. A zsidóság nem ölt, a zsidóság volt az, akit megöltek.”

Lapid továbbá utalt a napi megosztó politika, és a szélsőséges ideológiák veszélyeire, amelyek „ismét erőszakká, gyilkos indulattá, testvérgyűlöletté, minket darabokra szaggató dologgá változtatják a zsidóságot.” Elhatárolódva az uszítástól, hangsúlyozta – „mi hallgattunk Izrael I-nére, amikor azt mondta: ‘aki emberi vért ont, annak vérét ember ontja, mert I-n a maga képére alkotta az embert.’ E szent elvvel szemben tettek egy kérdést, és arra építették negyven évnyi uszításukat: ‘mi vagy? Izraeli vagy zsidó?’ Végezetül Lapid kijelentette, hogy „Izrael Államban nincs háború az izraeliek, és a zsidók között. Mert nem is lehet…”ezen a napon, ezen a helyen nem csupán Rabint jövünk gyászolni, hanem erőt is meríteni tőle. Megtanította nekünk, ha valami veszélyeset látsz, állj ki ellene. Ha valami elromlottat látsz, javítsd meg. Ha elveszett az utad, térj vissza a kezdetekhez, és indulj el újra. Mindenekelőtt azt tanította nekünk – a kétségbeesés a legnagyobb ajándék, amit ellenségeinknek adhatunk. A remény, és a hit hozza el a győzelmet az ország arculatáért folytatott harcban.”

Ezt követően Eizenkot azokat szólította meg, akik nem jöttek el a megemlékezésre, mondván -„akik azt gondolták, talán ez nem a helyük, vagy nem fogadják be őket egyenlőként – mondom nektek, hiányoztok. A helyetek itt van, velünk,” majd Rabinra emlékezett, hangsúlyozva: „Rabin volt az első, aki már 1993-ban rámutatott az iráni fenyegetésre; azért hívták a kormány élére, hogy váltsa az 1973-as kudarcos kormányt. Más idők jártak akkor, amikor a felelősséget vállalták, szavakban és tettekben. Olyan felelősséget, amire Izrael ma is vágyik…Majdnem 20 év telt el, mire Rabin ismét miniszterelnök lett, és abban a ciklusban Izrael Állam, és a világ felfedezte Rabin államférfi oldalát, aki tudta, hogyan fordítsa át a víziót politikai tettekké, hogyan navigáljon, hogyan hozzon döntéseket, olykor nehezeket, és hogyan vezessen; olyan vezetésre, amire Izrael ma is vágyik.”

Továbbá, hangsúlyozta, hogy „egy nehéz, és véres háború két éve után vagyunk, amely Izrael történelmének legsúlyosabb kudarcával kezdődött. Sokan, akik a tűzvonalba vetették magukat, felnőttek az órához a nép, és a föld szeretetéből, és a kölcsönös felelősségvállalásból,” majd kiemelte a szolidaritást, ami nem tűnhet el a harcok enyhülése után sem, „mert erre vágyunk ma. A harcosok megtették és megteszik, ami a feladatuk, és most nekünk is meg kell tennünk a miénket: egy állami vizsgálóbizottság felállítása, és egy mindenkire egyenlően vonatkozó sorozási törvény.”

Eizenkot kiemelte a polarizáció, és az uszítás veszélyeit, ami Rabin meggyilkolásához vezetett, és immár 30 év múltán is a figyelmeztető jelként ma is villog, majd hozzátette „a hagyaték, amit Rabin ránk hagyott, egyértelmű. Egyesíti a biztonságot, és az államférfiúi tevékenységet utasít a biztonsági ellenállásra, és kezdeményezésre, önmagunk védelmére saját erőnkkel, valamint érvényesen a békére való elkötelezettségre. Ennek feltétele, hogy Izrael megőrizze identitását mint zsidó, demokratikus államiság. Őrzöm ezeket az értékeket, azok elválaszthatatlan részünk. A mi népünk tud talpra állni, és talpra fogunk állni, elhozzuk a változást, helyrehozzuk, és meggyógyítjuk. Ez lehetséges, és a kezünkben van. Újra az egyenes útra lépünk.”

A következő felszólaló a Demokraták vezetője, Golan hangsúlyozta „nem lehet elkezdeni beszélni Rabinról anélkül, hogy megemlítenénk, hogy nem messze innen még mindig tüntetnek túszaink szabadon bocsátásáért, még mindig küzdenek jó és elkötelezett polgárok, gyászoló családok, hogy a fiaik visszatérjenek. Mi nem adjuk fel, soha nem adjuk fel, az utolsóig,” – ígérte, majd kijelentette: „30 év telt el azon három lövés óta. Az a három lövés hangja még nem csitult el. Azok a lövések a mai napig visszhangoznak a kormány minden tettében, amely a saját népe ellen cselekszik. Visszhangoznak mindenhol, ahol az izraeli demokráciát lábbal tiporják. Minden alkalommal, amikor a kormány uszít a polgárai ellen. Minden alkalommal, amikor hazafiakat »árulónak« neveznek. Minden alkalommal, amikor megvernek polgári felelősségüket gyakorló tüntetőket, esztelen időre letartóztatnak aktivistákat, elhallgattatják a médiát, lábbal tiporják az igazságszolgáltatást, és meggyalázzák a hűséges köztisztviselőket.”

Hangsúlyozta továbbá, hogy Rabin nem született hősnek, de az igazság embere volt, aki tudta, hogy „a béke nem gyengeség, hanem erő és hatalom. Rabin megértette, hogy a béke nem valami erkölcsös ábránd, hanem a legjobb biztonság. És aki valódi biztonságot keres, annak meg kell értenie, hogy egy olyan ország, amely csak a kard által él, nem létezhet – és a béke az egyetlen módja annak, hogy Izrael fiataljai ne kényszerüljenek többé megfizetni hiányának árát,” – mondta, majd azzal zárta beszédét, hogyha „lesz bennünk az a bátorság, határozottság és látomás, ami Rabinban volt – be tudjuk fejezni a munkát, amit elkezdett, és meg tudjuk adni Izraelnek azt a biztonságos jövőt, amiért feláldozta az életét. Egy olyan jövőt, ami jár nekünk és a gyermekeinknek, és az unokáinknak.”

Livni beszédében megszólította a jelenlévőket, – „30 évvel ezelőtt Rabin attól tartott, hogy a tér üres marad, és 30 évvel később itt vagytok, hogy befejezzétek azt a munkát, amit neki nem sikerült befejeznie, annak a három lövésnek köszönhetően…30 évvel ezelőtt Rabint meggyilkolták, de a demokrácia nem halt meg, és ma az életéért, és a benne élő életünkért harcolunk,” – mondta, majd megemlítette az október 7-i mészárlást, miután „voltak, akik ismét siettek Oslót hibáztatni, szinte örömmel, és most, hogy egy intenzív, korlátok nélküli háború két éve után vagyunk, egy olyan háború után, amelyre a Hamász, és gyilkosai ellen volt szükség, két év nehéz ára, a halottak és sebesültek ára után, amit csodálatos harcosok fizettek, akik menteni akartak két éven át, és még mindig nem tért vissza az összes elrabolt halottunk, és a Hamász Gázában maradt, nos, e két év után itt az ideje, hogy felébredjünk a »csak még több erő győz« hamis próféciáiból – hazugság.”

Végezetül, hozzátette – „egy történelmi kereszteződésben vagyunk, ahol választhatunk vagy egy zárt, vallási ország, a kisebbségek egyenlősége nélkül, polgárok jogai nélkül, a jogállamiság, és az igazságos ítélkezés nélkül, vagy egy zsidó és demokratikus ország, zsidó többséggel, ahol a Függetlenségi Nyilatkozat körüli egység van, és mindenki egyenlő benne, között.”

A Rabin megemlékezéssel egyidőben országszerte több helyszínen gyászoló családok, és a fogságból hazatért volt túszok az övezetben még mindig visszatartott 11 meggyilkolt holttestének visszaadását, és állami vizsgálóbizottság felállítását követelték.

A tel-avivi Túszok terén az alig három hete szabadult Eitan Horn hangsúlyozta, miszerint „a temetés és a sír nem kiváltság,” hangsúlyozva, hogy a Hamász fogságában töltött 738 nap alatt „még akkor is, amikor nagyon nehéz és frusztráló volt, még akkor is, amikor éheztettek, még akkor is, amikor bombák estek közvetlenül mellettem, hittem, hogy visszatérek a testvéreimhez, a családomhoz, a nemzetemhez – hozzátok,” – ugyanakkor azt mondta, „még nincs itt az ideje az összegzésnek. Nem vagyok hajlandó visszatérni a mindennapi élethez, amíg 11 testvéremet nem hozzák haza. A temetés, és a sír nem kiváltság, és nem várhatunk tovább. Mindannyiukat azonnal vissza kell hoznunk.”

„Ma itt állok, mint az október 7-i elhagyatottság és pusztítás szimbóluma. De itt állok a ti elképesztő erőtöknek, és egy polgári küzdelem sikerének szimbólumaként is, talán a történelem egyik legfontosabb polgári küzdelmének. Egy olyan küzdelem, amely meg fogja határozni országunk jövőjét,”- tette hozzá.

Jael Adar Tamir fiának maradványait a Hamász a múlt héten adta vissza, a Túszok Terén összegyűlt tömeghez szólva arra szólított fel, hogy Izrael „nem léphet a megállapodás következő szakaszába, amíg az utolsó túszt vissza nem szolgáltatják. Ez a lényege annak, hogy senkit sem hagyunk hátra.”

Jeruzsálemben az Októberi Tanács tüntetésén a mészárlások áldozatainak hozzátartozói.állami vizsgálóbizottság azonnali felállítását követelték, a Szimchát Tóra-i támadás kudarcainak kivizsgálására. A szervezők szerint a tegnapi  tüntetés „csak az első lépés” az elkövetkező hetekre tervezett országos demonstrációk hullámában.

The post Rabin megemlékezés – „a kétségbeesés a legnagyobb ajándék, amit ellenségeinknek adhatunk” first appeared on Új Kelet Live.