Ez történt Borsodban – szívesen megírnám a folytatást – ez már nem nem annyira véres inkább érdekfeszítő

Nem sokkal a forradalom vérbefojtása után megjelent az újságosoknál ez a nem éppen vékony könyv. Mivel jómagam az események idején még hétévesen elsőbe jártam  jóval később tinédzserként találkoztam ezzel a családunk könyvtárában. Sosem gondoltam volna, hogy amit gyerekként – a Széchenyi úton a villanyrendőr mellett laktunk – magam is láttam mindezzel a kiadványban újra találkozhatok. Sőt a médiában kollégáim lesznek azok is akik ebben a könyvben mint ellenforradalmárok szerepelnek a képükkel. Így aztán mire a szakmába kerültem alig  pár héttel az érettségi után igyekeztem magamba tartani mindazt amit főnökeimről, kollégáimról értesültem ebből a kiadványból. Ez 1969 nyara volt , addigra csaknem teljes volt a konszolidáció így azok a megtévedt újságírók akik résztvettek a felkelés dicsőítésében már élvezték a kommunista vezetés bizalmát. Mivel ma már kevesen tudják elmondom,  az átkosban valamennyi sajtótermék talán az Ez a divat kivételével mind a párt irányítása alá tartoztak. Volt az MSZMP központi bizottságának a Hírlapkiadó Vállalat Budapesi székhellyel a Blaha Lujza téren ahol a Népszabadság szerkesztősége volt és a fennhatóságuk alatt működtek a vidéki megyei napilapok mint az Észak-magyarorszg és a Déli hírlap is. Sőt az összes üzemi lap . Tehát mielőtt bárki is felrónná valamelyiküknek a sikeres köpönyegforgatást érdemes elgondolkodni mi mást tehettek volna azok a szerkesztők akik a forradalom idején úgymond megbotlottak.  Többen leülték a büntetésüket majd szép csöndben vissza szivárogtak a szakmába mível mindannyian jó tollú tehetséges újságírók voltak, akiket nehezen nélkülözhettek volna a szakmában. Most már elárulhatom, jómagam olyan harminc évesen tudtam meg, ki is volt ennek a kiadványnak a szerkesztője. Egymáshoz közel nagy barátságban dolgoztunk és könnyen megnyílt , felfedte sértettségében, hogy ezt ő írta. Ingyen, meggyöződésből a párt támogatásával. Lemondott a pénzről és a dicsőségről így a neve nem is szerepelt soha az impresszumban viszont a helyi kollégák tudtak erről. Így igyekeztek kiszoritani és csak egy üzemi lap főszerkesztőségével bízhatták meg.  Hosszabb utazásoknál végig kellett hallgatnom azt is mik maradtak ki a könyvből. Elárulta, hogy akkoriban a selyemréten volt a szerkesztőség és névszerint sorolta fel ki miként vette ki a részét a pálfordulásból. Nekem az tetszett, hogy egy egy hölgy, egy neves szerkesztő ölbe kapta az írógépét és azt mondta elviszi a kereszténydemokraták akkoriban alakuló szerkesztőségéhez. Mindig kedvem lett volna megkérdezni a kolléganőtől, igaz e a sztori. Bátorságom azonban sosem volt ehhez.  Azzal mentegettem magam mindvégig, hogy megértettem valamennyiüket – helyzet volt és nem volt könnyű dönteni hová is álljunk. Akik megélték az ötvenes éveket és az ezzel járó önkényes diktatúrát jobbnak látták ha a túlélésre gyúrtak. Családi történet, édesapám aki korán elhunyt és a népkerti pártgarázst vezette szüreális élményekkel gazdagodott. Egy reggel azért nem engedték be a hivatalba mert éjszaka elhunyt a Sztálin elvtárs. Apám nem fakadt sírva, elintézte egy részvétnyílvánítással majd közölték vele mivel a zsidó orvosok tették tönkre a nagy vezérünket – ezentúl nem dolgozhat a garázsban. Hiába mondta, hogy megdönthetetlen alibije van. Más, ki hinné el manapság, azért is becitálták a főnökei, mert úgy hallották Édesanyám rúzsozza a száját ami nem egyeztethető össze a szocializmusban a nők megjelenésével. Szóval ez történt Borsodban – szívesen megírnám a folytatás……