Szabó Béla péntek délután öt óra három perckor, amikor kilépett a tervezőiroda kapuján, úgy festett, mint egy kifacsart citrom, amelyet véletlenül még a villamos is elütött. Karikás szemekkel, görnyedt háttal vánszorgott hazafelé, és egyetlen szent fogadalom lebegett a szeme előtt: a következő hatvan órában kizárólag a vízszintes testhelyzetet és a teljes szellemi nihilizmust gyakorolja. Kipiheni magát. Feltöltődik. Újjászületik.
Szombat reggel hét óra tizenkét perckor a hálószoba redőnye féloldalasan beakadt. Szabó Béla, aki egyébként hídépítő mérnök volt, nem tűrhette a statikai aszimmetriát. Felkelt, és megigazította a gurtnit. Ha már talpon volt, kiment a fürdőszobába, ahol észrevette, hogy a fogkrémes tubus a közepénél van összenyomva. Esztétikai okokból kisimította a végétől, de a kupak menetére rászáradt egy kis paszta, amit le kellett kaparnia a körmével. Ettől viszont a bal hüvelykujján beszakadt a bőr. Elővette a manikűrkészletet, de az olló csavarja laza volt, így előkereste a műszerész-csavarhúzót.
Kilenc órakor, miután megolajozta a fürdőszobai ajtó zsanérját is (mert ha már kéznél volt a műszerolaj, miért ne), Szabó Béla úgy döntött, megérdemel egy rántottát. A hűtőben azonban csak egyetlen, gyanúsan lötyögő tojás árválkodott. Felöltözött, és leszaladt a piacra. A piacon eszébe jutott, hogy elfogyott a fokhagyma, a fokhagymás árus mellett pedig olyan szép zöldbabot árultak, hogy vett egy kilót, bár esze ágában sem volt főzni. Hazafelé még beugrott a cipészhez, mert a téli bakancsa sarka kopott volt, a postán pedig feladott egy tértivevényes levelet, amely három hete lapult a táskája alján.
Délelőtt tizenegykor hazaért. Mielőtt leült volna a fotelbe, észrevette, hogy a mosógép dobjában még benne van a csütörtöki adag. Nem indította el, csak bepakolta, de most már muszáj volt. Elindította. Amíg a gép mosott, megtisztította a zöldbabot, mert a zöldbab nem várhat hétfőig. A bab végeit egy újságpapírra gyűjtötte, majd amikor összecsomagolta, az újság alja kiszakadt, és a zöld végek szétszóródtak a konyhakövön. Felsöpörte. A seprű sörtéibe azonban beleragadt egy macskaszőr-csomó (macskája nem volt, tehát a lépcsőházból hozhatta be a cipőjén), így a seprűt is ki kellett tisztítania a kádban.
A kádban viszont ott maradt a szösz. Kifolyatta a vizet, de a lefolyó szűrője eldugult. Szabó Béla gumikesztyűt húzott, kihalászta a csomót, majd ha már gumikesztyűben volt, áttörölte a csempét vízkőoldóval.
Délután kettőkor csipogott a mosógép. Kiteregetett, de az erkélyen észrevette, hogy a muskátli földje kiszáradt. Meglocsolta, ám a víz túlfolyt az alátétből, és végigcsorgott az erkély korlátján. Letörölte egy ronggyal, a rongyot pedig kimosta a mosdóban, ahol észrevette, hogy a szappanadagoló pumpája beragadt. Szétszedte, átmosta forró vízzel, összerakta.
Négy órakor leült a számítógép elé, hogy megnézzen egy természetfilmet a pingvinekről. A gép azonban frissítést kért. Amíg a kék képernyőn pörögtek a százalékok, Szabó Béla kinyitotta a fiókot, hogy kivegyen egy rágót, és megpillantott egy köteg kifizetetlen sárga csekket. Elővette a telefonját, beolvasta a QR-kódokat, de a banki alkalmazás közölte, hogy lejárt a tanúsítványa, menjen be a fiókba, vagy hívja a telebankot. Szabó Béla negyven percig hallgatta a szintetizátoros Für Elise-t, mire egy operátor elmagyarázta, hogyan kell újratelepíteni az applikációt.
Este nyolckor Szabó Béla úgy érezte, ideje lefeküdnie, de az ágyneműhuzat egyik gombja hiányzott. Elővette a varródobozt. A cérnát negyed óráig próbálta befűzni a tű fokába, végül sikerült, felvarrta a gombot, majd a maradék cérnát gondosan visszatekerte a spulnira.
Vasárnap reggel hat óra ötvenkor ébredt, mert az ablakpárkányon két galamb udvarolt egymásnak. Felkelt, elhessegette őket, és ha már az ablaknál állt, látta, hogy az üveg foltos. Lemosta az ablakot. A vödörből kilöttyent a víz a parkettára. Feltörölte. A felmosófej viszont már büdös volt, ezért betette a mosógépbe egy gyorsprogramra, mellédobva a konyharuhákat és a fürdőszobai kilépőt.
Délben rájött, hogy nincs vasalva semmi a hétre. Felállította a vasalódeszkát, de a vasaló talpára ráégett valami fekete szösz. Ecetes ruhával lesikálta, kivasalt öt inget, majd amikor elrakta a vasalót, a zsinórja beleakadt a porszívó csövébe, és mindkettő kiborult a kamrából. Visszarendezte a kamrát, közben talált egy lejárt szavatosságú konzervet, amit kidobott, így viszont megtelt a szemetes. Levitte a szemetet. A lépcsőházban találkozott a közös képviselővel, aki húsz percig ecsetelte a tetőszigetelés drágulását.
Vasárnap este tizenegykor Szabó Béla még kipucolta a cipőjét, kikészítette a kulcsait, leellenőrizte, hogy elzárta-e a gázt, és lekapcsolta a villanyt a vécében, mert égve maradt.
Hétfő reggel nyolc óra nullakor Szabó Béla belépett a tervezőiroda ajtaján. Arca szürke volt, mint a beton, szemei véreresek, járása pedig egy kilencvenéves reumás bányászéra emlékeztetett. Lerogyott az íróasztala mögé, és mélyen felsóhajtott.
– Hogy telt a hétvége, Béla? – kérdezte vidáman a kollégája. – Sikerült kipihenned magad?
Szabó Béla lassan felemelte a fejét, ránézett a hegyekben álló tervrajzokra, az elintézetlen aktákra és a villogó telefonra, majd egy boldog, megkönnyebbült mosoly terült szét az arcán.
– Nagyszerűen – suttogta rekedten. – Végre itt vagyok. Végre nem kell csinálnom semmit.

























Tokaj

































