Egy kékesfekete festékpárna, egy fanyelű gumibélyegző a belső zsebben, és egy szignó a többpéldányos indigós átvételi elismervényen: a hetvenes és nyolcvanas évek Magyarországán ez jelentette a korlátlan hitelkártyát.
A szocialista tervgazdaságban a készpénz a lakossági bérekre és a boltban vett fél kiló parizerre szolgált. A gazdasági szféra és a „szocialista szektor” működését szigorúan elválasztották a lakossági pénzforgalomtól: vállalatok, költségvetési intézmények, szövetkezetek és a velük szerződött iparosok között a Magyar Nemzeti Bank számláin folyó készpénzkímélő elszámolás (átutalás) volt a kötelező forma. Ennek a rendszernek lett a terepen mozgó királya a vállalati anyagbeszerző.
A táskás ember és a stempli varázsa
Akkoriban a piacgazdaság alapelve fordítva működött: a pénz nem volt igazi érték, az áru viszont kincs volt. A hiánygazdaságban az állami vállalatok működése azon állt vagy bukott, hogy a beszerző fel tudja-e hajtani az alkatrészt, a szimeringet, a szénacélt, vagy épp a fűtőtesteket.
A beszerző reggel nem készpénzzel indult útnak, hanem céges megbízólevéllel és a vállalat hivatalos bélyegzőjével. Bement a Mintaboltba, a Vasért, a Tüker, a Ramovill vagy épp egy termelő nagyüzem telephelyére, rányomta a stemplit a számlatömbre vagy a szállítólevélre, odafirkantotta a nevét, és a raktáros már gurította is a targoncát. A papírok elindultak a postán, a két cég könyvelése hetekkel később leegyeztette a tételeket, az MNB pedig lekönyvelte az átutalást a vállalati számlák között.
Hétköznapi szemmel ez szinte misztikusnak tűnt: mintha az ember egy varázseszközzel fizetés nélkül sétálna ki az áruval.
Milliós vagonok Borsodnádasdon: amikor a fém aranyat ért
A Borsodnádasdi Lemezgyár (a híres BNL) kiváló példája a korszak ipari anomáliáinak. A nádasdi finomlemez, a horganyzott és fekete acéllemez hiánycikknek számított: kellett az építkezésekhez, az ereszcsatornákhoz, a csarnoktetőkhöz, a téeszek magtáraihoz és gépszíneihez.
A magánbádogos vagy kisiparos a hivatalos állami boltokban legfeljebb méterekben, szigorú kvóták szerint kaphatott volna anyagot. Ám ha egy termelőszövetkezet (TSZ) melléküzemágának nevében, vagy egy nagyobb állami építőipari vállalat megbízásával és bélyegzőjével jelent meg a nádasdi rámpán, megnyíltak a raktárajtók. Ott már nem táblánként mérték a lemezt, hanem tonnaszámra, vagon tételben, százezres vagy milliós nagyságrendű átutalásos megrendelésekkel.f51cc0a9-2463-4326-aac7-123250797689.jfif
A gyárnak a tervteljesítéshez és a tonnakvótához kellett az eladás, a vevőnek pedig a nyersanyag – a pecsét pedig mindent legitimált.
Kiskapuk, fusizás és a „szocialista tulajdon sérelme”
Ahol a pénzmozgást hetekig tartó könyvelési papírmunka választja el az áru fizikai átadásától, ott törvényszerűen megjelent a korrupció és a visszaélés. Nem véletlen, hogy a korabeli rendőrségi krónikák tele voltak „társadalmi tulajdont károsító” ügyekkel:
-
A „fantom” stempli: Nem volt ritka a kölcsönadott, ellopott vagy kifejezetten hamisított bélyegző. Ha egy beszerző felmondott, vagy egy téesz elhagyott egy pecsétet, azzal még hónapokig lehetett árut kiváltani vidéki raktárakból, mire a könyvelések összefutottak és kibukott a hiány.
-
Magánzsebbe menő állami lemez: A bádogosok és szerelők gyakran vettek át anyagot TSZ-stemplivel, aminek az árát papíron a szövetkezet vállalta át (vagy a magánzó fizette be a cég házipénztárába „készpénz-átutalási megbízással”). A lemezből aztán maszekban készültek a tetők, ereszcsatornák a Balaton-parti nyaralókon vagy magánházakon – tisztán fekete készpénzért.
-
A cserebere-gazdaság és kenőpénz: A raktárosok kulcspozícióban ültek. Aki a hiánycikkből kiadta az első osztályú lemezt vagy a hiányzó szerszámot, annak járt a karton cigaretta, a jobb fajta konyak, vagy némi borítékos „fájdalomdíj”.
-
Fiktív számlázás és papíron létező tételek: Mire az MNB átutalása megérkezett, az anyag már régen beépült valahol – sokszor a szocialista nagyvállalat kárára, leírva selejtnek vagy „építési veszteségnek”.
Milyen világ volt ez?
Ez a korszak a bizalom, a szervezetlenség és az abszurd bürokrácia különös keveréke volt. A rendszer egyfelől végtelenül gyanakvó volt az állampolgáraival szemben, ha egyéni pénzügyekről volt szó, másfelől naivan megbízott a papíralapú szimbólumokban: ha egy papíron ott vöröslött vagy kéklett a kerek céges bélyegző, az szent és sérthetetlen garanciát jelentett.
A beszerzők egyszerre voltak a szocialista hiánygazdaság túlélőművészei és a feketegazdaság előfutárai. Ők voltak azok, akik olajozták a megakadó gépezetet: ha ők nem tudtak volna a táskájukban lapuló fém- és gumipekcsétekkel anyagot szerezni, fél országnyi gyár és építkezés állt volna le másnap reggelre.
Tokaj
