– Segítsenek, segítsenek, ki akarnak rabolni, megtámadtak, intézkedjenek, kapják el! – kiáltotta egy zakatoló szívű, ballonkabátos úr, miközben beesett a Blaha Lujza téri aluljáró torkolatába.
A két rendőr, akik addig katonás fegyelemmel, vállat vállnak vetve vigyázták a főváros rendjét, egyszerre fordult felé.
Arcukról sugárzott a professzionális, megnyugtató hatósági aura.
– Hát mi nem tudunk, mi csak rendőrnek beöltöztetett statiszták vagyunk – mondta a magasabbik, miközben megigazította a kissé lötyögő derékszíjat.
– Óránként bruttó ezerötér’ állunk itt rendőrruhában, hogy lássák az emberek, a lakosság a rendőri jelenlétet. Javaslom, hívja a 112-őt!
– Ó, nagyon köszönöm – lihegte a ballonkabátos úr.
Megnyugodva megtörölte a homlokát, elővette a mobiltelefonját, és tárcsázott.
A két statiszta elégedetten bólintott, majd visszaálltak alapállásba.
A jelenlétfokozó statisztéria (a Belügyminisztérium és a Színház- és Filmművészeti Egyetem közös, „Látszani és Megvédeni” elnevezésű pilot projektje) tökéletesen működött.
A lakosság biztonságérzete harminckét százalékkal emelkedett, mióta a valódi rendőröket, akiket a krónikus létszámhiány miatt már amúgy is csak nyomokban lehetett találni, visszavonták az irodákba jelentést írni.
– Te, Tibi – szólalt meg a zubbonyos statiszta, miközben a szeme sarkából egy gyanús, kést pörgető alakot figyelt a 4-6-os megállóban.
– Szerinted a hitelesség kedvéért ne lépjek oda hozzá? Elvégre a Staniszlavszkij-módszer alapja a belső azonosulás.
– Dehogy lépsz – intette le a kollégája, egy nyugdíjas segédszínész, aki korábban a Nemzetiben volt néma dekurio.
– A szakszervezeti szerződésünk szerint a bruttó ezerötszázban csak a statikus jelenlét van benne. Ha megmozdulsz, az már akciós statisztéria, az plusz ötszáz óránként, de ahhoz kell a produkciós menedzser írásos engedélye. Különben is, nézd, milyen szépen csillog a jelvényünk a neonfényben. A polgár látja, megnyugszik, és ez a lényeg. A többi már csak felesleges realizmus.
A Blaha Lujza téren eközben hömpölygött a tömeg.
Valahol a mélyben egy táskát téptek ki egy idős hölgy kezéből, de a hölgy felnézett, meglátta a két peckesen álló, vasalt nadrágos egyenruhást, és a szíve megtelt békességgel.
„Itt vannak” – gondolta hálásan. „Vigyáznak ránk.”
A két statiszta pedig állt, mozdulatlanul, mint a cövek, a rend és a biztonság megfellebbezhetetlen, bruttó ezerötszáz forintos szobraként, egészen a huszonkét órás műszakváltásig, amikor is leadták a gumibotot a kelléktárban.
Tokaj
