Tizenkét éve vezette a vezető napilap belpolitikai és kulturális rovatát.
Nevét ismerték a kávéházakban, a minisztériumi folyosókon és a villamosmegállókban is.
Cikkei élesek voltak, mint a frissen fent borotva, és mélyek, gyönyörűen megírtak, mint a jeges kút.
Egy keddi délutánon L. a körúti gyorsbüfénél állt, és lángost evett.
Mellette egy középkorú, kalapos úr a rovatvezető aznapi vezércikkébe csomagolta a saját zsíros bödönét.
Fanyar mosollyal nézte, ahogy a legszebb, metaforákkal teli körmondatát éppen átitatja a sertészsír.
– Bocsánat – szólította meg a férfit L. –, megengedné, hogy megkérdezzem? Olvasta a cikket, mielőtt… elhelyezte benne a bödönt?
– Hogyne, kérem – felelte a kalapos úr, és megtörölte a száját. – Minden sort. Rendkívül tanulságos.
– És miről szólt, ha szabad kérdeznem? – csillant fel a szerző szeme.
– A sertésárak világpiaci ingadozásáról és a műtrágyahiányról – mondta a férfi szilárd meggyőződéssel.
Vezércikke valójában a modern egzisztencializmus és a fővárosi tömegközlekedés morális válságának párhuzamairól szólt.
Ekkor nem szólt semmit.
Fizetett, visszasétált a szerkesztőségbe, és kísérletet tett. Az utca emberét kérdezte a legutóbbi, nagy port kavart tényfeltáró riportjáról.
A megkérdezettek nyolcvan százaléka egyáltalán nem olvasott semmit a sporthíreken és a halálozási rovaton kívül.
A maradék húsz százalék olvasta ugyan a cikket, de egyikük szerint az egy újfajta almáspite-recept volt, egy másik szerint a belügyminiszter lemondásának bejelentése (a cikk valójában a dunai uszályok rozsdásodásáról szólt), egy harmadik pedig váltig állította, hogy a papírnak, amire nyomtatták, túl erős a szaga.
Ekkor megértette a Nagy Törvényt: az emberek nem olvasnak; ha mégis olvasnak, nem értik; ha pedig értik, azonnal elfelejtik.
Másnap reggel a főszerkesztő csodálkozva látta, hogy L. üres asztallal, de hatalmas lelkesedéssel ül a szobájában.
– Mi lesz a holnapi címlapsztori, L.? – kérdezte a főszerkesztő.
– Semmi – felelte L. boldogan.
– Hogyhogy semmi? Fehér folt marad a lapon?
– Dehogy. Valami sokkal jobb. Valami, amit végre mindenki érteni fog.
Új tervei szerint a lap struktúráját radikálisan átalakították: a bonyolult, többszörösen összetett mondatokat és a társadalmi problémákat végleg száműzte.
Az új rovatok a következők szerint alakultak:
Vezércikk helyett: egy darab vastag, fekete felkiáltójel a lap közepén. (Bárki bármilyen aktuális felháborodást beleláthatott).
Kultúra rovat: három darab üres, fehér négyzet.
A szerkesztőség javasolta, hogy az olvasók ide rajzoljanak, vagy használják poháralátétnek.
Gazdasági rovat: egy darab jól kivehető, piros nyíl, ami felfelé mutatott, és egy kék nyíl, ami lefelé.
A siker elementáris volt.
A példányszám egyetlen hét alatt a triplájára nőtt.
A kalapos úr a gyorsbüfénél most már nemcsak a bödönt csomagolta a lapba, hanem büszkén mutatta a szomszédjának a gazdasági rovatot:
– Látja, szomszéd? Megmondtam. A piros nyíl! Hát nem zseniális? Végre egy újságíró, aki kimondja az igazságot!
Az ablakból nézte őket.
Elégedetten dőlt hátra a székében, és elkezdte tervezni a következő napi kiadást, amely már kizárólag különböző tónusú szürke foltokból állt, hogy az olvasók látása se romoljon a felesleges betűguberálástól.
Tokaj
