Jut eszembe, hogy még a nyolcvanas évek vége felé, nem sokkal a rendszerváltás előtt betörtek a mögöttünk lévő házba. Megszólalt a sziréna, sikoltozás segítségkérés – én meg mint a bátor vakmerő átnéztem a kerítésen s megláttam a talpig feketébe öltözött fiatalembereket. Figyeltem merre futnak, s kocsiba ugrottam. Fehér Ladával követtem a csibészeket a Gyöngyvirág utcától és a Csabai kapunál már utol is értem a rablókat.
S ahelyett, hogy az akkor már békésen gyalogló társaságot lazán követtem volna, minden félelmemet legyűrve intettem nekik – hogy szeretnék valamit kérdezni. Egyikőjük visszasétált – letekertem az ablakot – és mielőtt megszólaltam volna – már is szembefújt a cingár senkiházi. Se köpni se nyelni – fuldokoltam a könnygázban – s csak homályosan láttam. Észrevettem, hogy jobb egy mentőautó jön – dudálva kanyarodtam elébe. Vették az adást. Átültettek és rádión jelezték, hogy a fiúk merre tartanak a Csabai kapuban. Könnyű volt a személyleírás – napbarnítottak voltak talpig feketében – mire kimosták a szemem és hazavittek a mentők a rablók már a miskolci rendőrök vendégszeretetét élvezték. Igaz, hogy nem én fogtam meg őket viszont ha nem tartom fel a bandát lett volna idejük eliszkolni. Pestiek voltak, járhattam volna tárgyalásra , de kihagytam ezt a szórakozást.
Az egyik legveszedelmesebb gyilkos társaság egyik kis csapata volt , amely a megyénkben csak haknizott. A hozzám hasonló amatőröknek nem ajánlatos az ilyen klánokkal ujjat húzni. Tartottam is ehhez magam. Bár visszagondolva – ma se lennék okosabb – nehezen tartanának vissza, hogy ne segítsek a bajba került szomszédokon.
szantograf.hu
