A helyzet abszurd és kritikus. Várom a reggelt, hogy meglátogassam a mamámat a Semmelweis kórház coronaria őrzőjében. Felveszem a kékes műanyag lábvédőt és beosonok a lepedőkkel elhatárolt a hatalmas kórterembe. Belépek és már is egy hangzavar közepébe csöppenek. Mamám hadakozik a férfibetegekkel – harsányan vitatkoznak – hajnalok hajnalán. Szívbeteg emberek – akiknek minden izgalom megárthat – szópárbajt vívnak édesanyámmal. Aki szegény 94 esztendősen nehezen élte meg az ott töltött éjszakát. A gondos orvosi kezelés ellenére nem tudja, hol van hogyan került oda és finoman fogalmazva nem emlékezik semmire. Csak a hallása javul – mert minden kihívásra reagál.
Az őrző fedélzeti pultjánál egy doki körmöl. A nővérkék kimaradnak a műsorból. Egyedül kelek a mamám védelmére. A férfiak már nem panaszkodnak – csak egymás szavába vágva kiabálnak, játsszák el az éjszaka történteket.
– A mama hangoskodott.
– Sajnálom beteg – mondanám – akkor ne ide hozza – reagálják le – hogy hová azt ők se tudják.
– Tudja a mamája fenyegetőzött, hogy mindenkit beperel ….ez komoly érv ellene -de láthatják, hogy nem hoztam ügyvédet.
– Ez nem vicc – mondja egy alacsony roma emberke aki hátrakulcsolt kézzel úgy járkál az ágyak között mint Napoleon, Waterlo után -a néni nem volt ávós ? – kérdezi olyan szúrósan.
– Sajnálom uram, de nem – csititanám őket de minek – számukra ez az extrád műsor úgy kell mint egy falat kenyér . A reggeli még sehol.
Mamámat se kell félteni, még mindig nem tudja hol van és minek, de derekasan felveszi a kesztyűt.
A körmölős doki hozzá szokhatott ezekhez a jelenetekhez mert a szeme se rebben. Közbe szólhatna, egyszer meg is teszi de reménytelen. Igaza van, minek is beavatkozni mások bajába.
A sarokban egy nővér csomagol, egy nagy zsákot leltároz majd átadja a hátramaradottaknak. Úgy tesz vesz mintha ott se lennénk. Majd nekilát az üres ágy áthúzásának de előtte befüggönyöz maga körül.
A felbolydult intenzív erre elcsendesedik. Mint egy üres színházi nézőtér. Az élet ennyi , kész s vége.
szantograf.hu
