Valamikor az átkosban volt két étel amiért bármikor kedvem szottyant átmenni Egerbe. A vár alatti pinceétteremben – szörnyű, de a neve nem jut eszembe, egy török vezér nevét viselte -mindig volt legényfogó leves és gömbpalacsinta. Ha messziről jött vendégeim voltak és nem akartam leégni csak ebbe az étterembe mentem velük. Annyira ment a bolt nekik, hogy ajánlatos volt előre bejelentkezni, helyet foglaltatni. Különben állhatunk egy jó ideig a bejáratnál míg szabad asztalt kaptunk. Nos, emlékszem az ottani szakács Miskolcra emigrált és magával hozta a tudományát. Mindkét fogást meghonosította itt a Murphy étteremben. A speciális palacsintájuk már kikopott a legényfogó viszont még a csúcson van.
Pontosabban nem mindig. Most vasárnap – a képen látható – nem véletlenül hagytam félbe a kanalazást. Erre mondják, a főzés egy sajátos tudomány, bárkivel megeshet, hogy egy nap valami nem úgy sikerül, ahogyan korábban tervezték. Egyetlen fűszer elmérésén is múlhat, hogy a leves már nem olyan mint amilyet megszoktunk. Na most így jártunk.
A szakács bezzeg azt mondaná erre, hogy a leves rendben volt. Viszont teli hassal, jól lakottan nem szabad étterembe menni. Mert akkor semmi sem ízlik. Hogy milyen igaza van. szgráf
