Már van vagy három éve, hogy egy édes macskát
befogadtunk. Csak úgy bejött a kertbe, feloldalgott
a teraszra és elfogadta az ennivalót. Eleinte minden
nap csak enni jött, később ott is maradt. Ott aludt
a széken, s bámulta az őszbe hajló kertet. Nézte az
esőt, pont mint egy öregember, olyan csendesen és
bölcsen tekintett a világra. Sokszor úgy éreztem,
mondani akar valamit. Felemelte a fejét, egy picit
oldalra biccentette és a szemében olyan mélység volt,
ami szinte megbűvölt. Biztos tudatában volt annak,
hogy a hatása alá kerültem, vagyis megszerettem. A
kis piszoknak még neve sem volt, nekem nem jutott
eszembe más, mint Cirmi. Természetesen elfogadta.
Amikor már minden nap nálunk aludt, nappal
besomfordált puha léptekkel a konyhába, s a hátát
magasra görbítve dörgölőzött a lábamhoz. Mit
mondjak, a hízelgés jól esett.
Már lassan az enyémnek éreztem, s gondoltam egy
nagyot, elviszem az orvoshoz. Ki tudja, vannak-
e oltásai, van-e valami baja.. még az is eszembe
jutott, de csak egy villanásnyi időre, hogy idejött
meghalni.. de akkor ránéztem, s el is vetettem ezt a
buta gondolatot. Gyönyörű fényes volt a szőre, jó a
mozgása.. mindegy, azért jobb ha látja az orvos.
Megkapta az oltást, s mikor hazamentünk, kapott egy
szép fonott kosarat, jól kibélelve, hogy meglegyen
neki is a kényelme.
De pár nap múlva azt vettem észre, hogy kóbor
macskák kerülgetik a kertben. Az eszembe sem jutott,
hogy ő is úgy kóborolt ide, ő ide tartozott. Hozzánk.
Mivel lány volt a lelkem, elvittem megint az orvoshoz,
s elkövettem ellene és a természet ellen egy bűnt,
megoperáltattam, hogy ha kerülgetik is, ne legyenek
kiscicák. Hiszen mit csinálok velük, a szomszédokban
mindenütt vannak bőven, macskafarmot meg nem
akartam, nekem elég volt Cirmi.
Mivel hűvösre fordult az idő, az orvos azt mondta, a
műtét után a varratszedésig legyen a lakásban. Így
is lett. Jól érezte magát, de eljött az idő, amikor már
ki lehett engedni. Csakhogy Cirmi megmakacsolta
magát, eszébe sem jutott a teraszra költözni, ő a
lépcsőfordulóban aludt a legszívesebben. Mérges
lettem, megfogtam a két mellső lába alatt, s felhoztam
a pince fordulóból, ki a teraszra. Ahol egyébként egy
téliesített házikó várta. Amint kiértük, Cirmi elszaladt.
Megállt a járdán, visszanézett, de úgy, hogy majd
elsüllyedtem szégyenemben. Aznap vissza sem jött.
Kitettem az ennivalóját, az elfogyott. Enni visszajárt
sokáig. De ha engem meglátott, azzal a félrebiccentett
fejjel rám nézett, s undorral elfordult.
Nagyon rosszul esett. Aztán eltűnt. Biztos mások
fogadták be. Néha láttuk a kertben, megállt és nézett
minket, de közel nem jött, hiába hívtam, hiába hívtuk.
Tegnap aztán valami történt. Előkerült és megállt
előttem, s Isten látja lelkemet, beszélt hozzám.
Odabújt a lábamhoz és körbejárt, közben nyávogott.
Éhes vagy Cirmikém? – bátorodtam fel, s
megsimogattam. Uramatyám! Hagyta! Elindultam,
hogy tejet öntsek neki, s jött utánam. Nagyon szomjas
volt a lelkem. Leültem és néztem, hogy lefetyel.
Gyere ide hozzám az ölembe, hívtam. És odaugrott…
Egy órán át ültünk csendben és néztük a tavaszt
a kertben. Ő dorombolt, én boldog voltam, hogy
megbocsátott. Mert biztos erről van szó. S akkor én
is megbocsátottam magamnak azért, amit ellene
elkövettem.
Vagy megérezte, hogy rövid időn belül elhagyom ezt
a házat, s eljött elbúcsúzni? Mindegy. Szerzett nekem
egy boldog órát.
Milyen kevés kell a boldogsághoz… Meg kellene
tanulni. Én bevallom, nem szégyelltem, hogy egy
macska tanított.
Azért igaz ami igaz, sokáig váratott…..
