Életem legjobb , leginkább vágyott kocsiját Leninvárosban vettem. Húszévesen döntöttem úgy, hogy elég volt a motorozásból, kellene egy négykerekű fedett jármű. Az volt a nagy kérdés, hogy milyet vegyek a kevéske pénzemből. Pontosan 1970-ben 50 ezer forintért akár Skodát, Moszkvicsot vagy Wartburgot is vehettem volna. Mindegyik nagyobb , gyorsabb és jobb lett volna. Viszont a fenntartásuk is költségesebb. Így lettem egy szürke , megkímélt alig három esztendős egyszerű Trabant boldog tulajdonosa.
Az előző tulajdonos annyira vigyázott a pvc dobozára, hogy a garázsban sosem indította be. Előtte lágyan kitolta, beindította majd percekig járatta, melegítette. Mivel Moszkvicson, kormányváltós autón tanultam ott helyben kaptam egy gyors kiképzést a kilincses váltóról. No meg arról, hogy ebben még volt egy benzincsap az anyósülés előtt a kesztyűtartó alatt. Tehát minden indítás egy derékhajlással kezdődött. S az is megesett, hogy menet közben ugyanezt meg kellett csinálni ha tartalékra állítottam a csapott. Benzinóra, mutató ugyanis nem volt még ezekben gyárilag. Utólag Götz bácsi műhelyében lehetett beszerelni. Óriási luxus volt. Úgy működött mint a WC tartályokban az úszó. Büszke voltam erre a műszerre ami a többi Trabantból hiányzott. Az eredeti megoldás egy pálca volt, olyan mint amilyet az asztaliteniszezők használnak a háló magasságának az ellenőrzéséhez. Ezzel lehetett az üzemanyagot bemérni a tankban ami a motortérben volt. A lényeg, hogy hat hónap alatt megtanultam, kitanultam, a gyertyacserét és a gyújtásállítást és minden egyéb fontos javítási technikát. Ha két hétre elutaztam a garázsban felbakoltam mert a használati utasításban ez is benne volt. Nagyon vigyáztam rá mert akkori áron három ezerrel drágább volt mint egy ugyan olyan újonnan. És pontosan negyven havi akkori fizetésem feküdt ebben a kétajtós dobozban. Ezért is hetente 30 forintért tankoltam, természetesen keveréket.
Majd ott folytatom, hogy egyszer azt találtam ki, hogy ezzel a kocsival elindulok Németországba a Francia határ melletti rokonokhoz….
