Ne haragudjon, hogy levelemmel zavarom, de mindig nagy érdeklődéssel és tetszéssel olvasom a „régi világról” szóló történeteit. Nagyon pontosan és szemléltetően írja le a régi miskolci élet kisebb -nagyobb eseményeit, embereit (fazonjait) és megörökítésre méltó eseményeit.
Engedje meg, hogy a cikkeitől „ihletet” kapva megosszam Önnel pár régi emlékem.
(Bár, ha nem olvassa el, azért sem fogok haragudni.) – mgj Minden levelet elolvasok!
A legutóbbi „határesetekben” című cikkében leírtakhoz hasonló történeteink és érzéseink sokunknak vannak. Az egyik, családunkban megtörtént esemény volt az alábbi: A 70 -es évek egyik forró nyarán az anyósom kiküldte a férjét Kassára, hogy vegyen olcsón női-és férfi fehérneműket. Szegény apósom akkor dermedt le, amikor a 8 fős vonatfülkéből egyedül Őt szólították ki a vámosok. Valószínű, feltűnt nekik, hogy az apósom nagyon „kövér” és nagyon izzad az 50 fokra felhevült fülkében. A hivatal egyik helységébe invitálták az apósom és felszólították, hogy vetkőzzön, amihez Ő fegyelmezetten hozzá is kezdett..A vámosok egy idő után elkezdtek vigyorogni és csak akkor hagyták abba a nevetést, amikor az apósom már a hatodik bundabugyit, jégeralsót és kombinét cibálta le magáról..Ezek a jobb szívű vámosok közül lehettek, mert úgy fejezték be a vetkőző számot: na szedje össze a cók-mókját jó ember és menjen isten hírével….
Egy másik, a miskolci gépipar múltjához tartozó emlékeim:
A 70-es években fő állású szakszervezeti kultúrmunkás voltam a DIGÉP-ben. Az életem egyik legmozgalmasabb időszaka volt…A gyalugép mellől „kiemelkedni irodistának” nem volt egyszerű dolog, ráadásul egy viszonylag ismeretlen területre kerültem, amely egész más készségeket, képességeket követelt, mint az addig megszokott fizikai munka.
Mindenesetre nagy lelkesedéssel végeztem ezt a munkát. Az akkor 10 ezer főt foglalkoztató gyárban a szakszervezet hatáskörébe tartozott többek között: a vállalati könyvtár, a művelődési központok, (közösen a kohászattal) a szakszervezeti oktatás, a tömegsport, a szocialista brigádok művelődése, a honismereti mozgalom, üdültetés, stb. (Kiemelten támogattuk a horgászatot, a főnököm azt szerette, én meg a sakkot.)
A vállalat szinte mindent -pénzt, paripát, fegyvert- megadott a dolgozók kulturálódásához, mai szemmel nézve, talán többet is mint kellett volna. Ezt csak most utólag gondolom így, látva a mai (vad)kapitalista viszonyokat. A mai munkás ismerőseim, akik közül többen nem kapják meg időben a bérüket, nem fizetik utánuk a TB-t, nincs rendes tisztálkodási lehetőségük, a színházat csak kívülről szemlélik, stb. nem is nagyon hiszik, hogy a gyakran leszólt „átkosban” milyen juttatásokat kaptak a melósok. (Megérne egy misét az un. szocialista brigádmozgalom pozitív és negatív hatásainak, előítéletektől mentes leírása is)
Gyakran olyan volt a gyár, mintha nem is termelőüzem, hanem népművelődési intézmény lenne.
Kitaláltunk egy, a mai szemmel a fantazmagória kategóriába tartozó programot, ami „Egy üzem egy hónapja a közművelődésben” címmel futott és a résztvevők körében nagyon népszerű volt. A lényege, hogy a vállalat egy-egy üzeme, gyáregysége a mi segítségünkkel megtervezte és megszervezte a színház, mozi, könyvtár, kirándulás, sport, országjáró, báli (!), stb. programjait, rendezvényeit. Ezekhez ingyen, illetve csaknem ingyen kapták a belépőjegyeket, a termeket, sportpályákat, autóbuszokat, meghívtunk neves írókat, művészeket, színészeket vállalati kultúrterembe.
A vállalat két autóbusza 70-80 fővel mindennap úton volt. Ezzel látogatták, a dolgozóink az ország nevezetes strand- és kirándulóhelyeit, de testvérüzemeink voltak a Bőcsi Sörgyár, a Tokaji Borkombinát, a mezőkövesdi Tsz, az Erdőgazdaság, a Miskolci Nemzeti Színház (!)stb., ahol nagyon jó hangulatú (szesztől sem mentes) találkozók voltak. Cserébe mi soron kívül legyártottuk az üzemekben szükségessé váló alkatrészeket.
A vállalati kultúrteremben gyakran felléptek neves művészek: Bessenyei Ferenc, Horváth Teri, Fehér Tibor, Várhegyi Márta, Kulcsár Imre gyakori vendégeink voltak. Ha nem volt elég néző, akkor az éppen munkában, (többen normában dolgoztak) lévők közül „vezényeltünk” nézőközönséget. Munkaidőben bárki szabadon böngészhetett és olvasgathatott a vállalat szépirodalmi könyvtárában, de az is elfogadott gyakorlat volt, hogy a 12 csapatos vállalati sakkbajnokság mérkőzésein többen munkaidőben sakkoztak ! (Ma 12 csapatot az egész városban nem lehet összehozni.)
Volt amikor már Énekes Sándor vezérigazgató is nagyon kifakadt. Egy határidős exportmunka elkészülte forgott veszélyben, mert az üzem dolgozói éppen egy latin-amerikai táncegyüttes produkcióját akarták inkább megnézni. (Be volt tervezve a brigádnaplóban!) Máig is fülembe cseng a kifakadása: „értsék meg emberek,hogy minket nem a táncos produkcióink alapján, hanem a termékeink után fizetnek” Megértettük.
Persze tudom, illetve akkor is tudtam, hogy az akkori politika egyik fontos része volt a munkásművelődés támogatása. Lehet, hogy ezt is egy „kicsit”, mint annyi mindent túlteljesítettük? A „munkásosztály a paradicsomba ment ?”
