A velem egykorúak ilyen távolból is felismerik – ez nem más mint az Osztyapenko szobor amely a Balaton irányába vezető út elején terpeszkedett a rendszerváltás idejéig. Ez volt az a szovjet parlamenter akit a németek orvul legyilkoltak. Vagy ahogyan mostanában átírták a történelmet maguk a vörös hadsereg hősei géppuskázták le a saját tisztjüket. Tévedésből vagy ki tudja miért. A lényeg, hogy Osztyapenko fehér zászlót lengető monumentális emlékműve ma már egy kietlen szoborparkban árválkodik.S ez már így is marad. Örüljön , hogy nem zúzzák be. Mert ilyen a világ, egyik nap hősök vagyunk majd másnapra kiderülhet, hogy meggyávultunk és sárosak vagyunk. Ki tudja miben, de valamiben.
Egyébként számomra ez a szobor mindig is a szabadságot, a pihenés kezdetét jelentette. Félre ne értsék, nem balos eszmevilágomat szeretném ezzel bizonygatni. Nekem ez az emlékmű, az M7-es sztráda elválasztó vonalában azt jelezte – a magyar tenger felé tartok. Osztyapenko a Balaton felé integetve jelezte – kezdődik a vakáció. Hurrá nyaralunk. Visszafelé viszont ennek az ellenkezőjét vége a gondtalan napozásnak.
