Hír, most szombaton ülésezik a MUOSZ a Magyar Újságírók Szövetségének küldöttgyűlése. Elnököt, alelnököket és bizottsági tagokat választunk. Bár ma még rongyul érzem magam, nehezen szabadulok az egy hete szerzett hörgő gyulladásomtól, mégis ott kell lennem Pesten az új székházban. Nem mintha az egyetlen szavazatom sokat számítana, de van amikor azon az egyen múlik a többség akarata. Tehát megyek.
Ha valaki nem tudná 1969 júniusában lettem újságíró. Csaknem ezzel párhuzamosan beléptem a szövetségbe. Abban a korban szerkesztőnek lenni még rangnak számított. Alig 19 esztendősen publikálni, amikor még nincs internet nagy dicsőség. S, hogy ehhez még egy arcképes igazolvány is dukál óriási. Volt.
Kezdjük azzal, hogy a szakmába kerülés se egyszerű azokban a posztkommunista években. Alternatíva nincs, csak a pártlapok léteznek, s a szövetséget is mindig ejtőernyősök irányítják. Ha be akarsz kerülni a szövetség iskolájába igazodnod kell. Szigorú felvételi bizottság dönt , hogy bekerülsz vagy mehetsz a levesbe.
Látszólag a szövetség független viszont anyagilag ezer szállal kötődik az egypárti hatalomhoz. Mielőtt rám kiabálják , hogy visszasírom – elárulom az akkori tagsági előnyöket.
Az igazolványnak van tekintélye, munka közben komolyan vesznek. Ha autót akarsz, újat nem kell hat évet várnod, Fábik Eta, az aranyos Lénocska előttem hívja fel a Merkur vezérigazgatóját, s még aznap mehetek a Ladámért.
Június végén jut eszébe a családnak, hogy ideje lenne nyaralni. Horváth Jenő barátom rögtön jelzi, indulhatunk két hétre az ezüstparti Interpressz szállodába. Balaton parti szuper üdülő. Orion bárral, automata tekepályával, tagok bagóért. A pesti kollégáknak különleges orvosi ellátás, egyidőben Miskolcon is. Prónay Gábor professzor úr gondoskodott az egészségünkért.
Kicsi a tagdíj, szuper a szolgáltatás , olyan a képzetem, hogy ez nem is szövetség ez szakszervezet. Az állami is beleteszi a magáét s mi cserébe tartjuk a pofánkat. No meg ott vannak a bizottságok, az etikai, a fegyelmi és még ki tudja milyenek amelyek többféle retorzióval élhetnek a békétlenkedőkkel szemben.
A hatalom persze leszarja az újságírókat. Úgy tesz mintha komolyan venné a szakmát, de tudja, a szerkesztők gúzsba kötve táncolnak és úgy ahogyan a Duna parti Fehér házban írják a kottát. Ki a franc sírja ezt vissza. Hiányzik e az Andrássy úti zegezúgos székház amely mindvégig megőrizte a nyílvánosházi motivúmait. Jellegzetességét, a tükrös szobákat. Sokáig érződött a jellegzetes kupleráj illata. Nem visszakérdezni, hogy milyen is az, mert nem tudom.
Elolvastam a három elnök programját. A három együtt csuda jó. Ezt kellene össze gyúrni. Ám ha őszinte vagyok Tóth Károly mellett agitálok. Már tudom, hogy ő milyen mit csinált és mit nem. Vidéki, tehát tisztában van vele, hogy a szövetség nem lehet véges végig főváros centrikus. Ő tudja, hogy mikor kiért, miért kell felemelnünk a hangunkat a kollégákért. Ő tudja, hogy a szponzorok és a támogatók miért maradoztak el az utóbb időben. Ő tudja, hogy némi kompromisszum árán akár kormány támogatást is kaphatunk. A mindenkori vezetésnek se mindegy, milyen lesz a jövő szerkesztő generációja. A szövetségnek meg kell szabadulni az átpolitizáltságától megőrizve a szakmaiságát. Miközben a megbántott, háttérbe szorult kollégákat is gyámolgatni kell. Fontos lenne a megyénként elnökségi rendszer, aminek a tervezetét már többször is leírtam. A szakmában a fő erő a vidék.
Egy mezei megyei újságíró bármilyen produktumra képes sose kerül egyetlen tévé képernyőjére? Mi az oka? Hogyan lehet felszámolni a vidéki békétlenséget a kollégák között. Fontos lenne, mert ma senki nem tudja, holnap hol kell folytatnia a munkát. S kalapozni kell a tehetősebb multiknál is. S meg kell teremteni a fogadóórás szociális segítség nyújtást akár online rendszerben is.
Már régóta szorgalmazom a főszerkesztők klubjának, a megyei lapok vezetőinek a rendszeres találkozóját. Váltott helyszíneken. Van mit tanulnunk egymástól , s van mit tennünk egymásért.
Hajrá Karcsi!
