Férji kötelesség a feleséget követni a shopingolásban. Megvallom, ennél nagyobb élvezetet is el tudnék képzelni, de hát ha ez van akkor tudomásul veszem. Viszont kikötöm, hogy a boltokba nem teszem be a lábam. Mint valami alkalmi biztonsági őr kívülről felügyelem az akciót. Itt a bizonyíték. Ez az Aréna Plaza, Budapest és a Zara áruház bejárata, a szokásos biztonsági kapukkal.
Szerencsémre ezzel szemben van egy padsor ahol kényelmesen elhelyezkedhettem a következő egy órára. Innen szemmel tarthattam a forgalmat és elérhető voltam, ha szükség van a bankkártyámra. Közben vizslattam, figyeltem. Nos a tapasztalatom a következő – minden harmadik percben bejelzett a biztonsági kapu. S mindig csak a bemenőknél. Tessék elképzelni azt a szituációt amikor valaki családostul, szatyrokkal felpakolva bemenne, s felbőg a riasztó. Mértem az időt, ez pontosan 180 másodpercenként megesett. Ilyenkor az őrök odasietnek, benéznek a cuccok közzé majd legyintenek. Elmagyarázzák, hogy valahol máshol nem vették le a biztonsági kódot, menjenek vissza oda ahol utoljára voltak. Egyetlen lopásnak se voltam szemtanúja. Csak ilyen véletlen beriasztásoknak.
Tartok attól, hogy ezek a mágneses kapuk valójában nem működnek. Csupán egy beállított időközben úgy tesznek mintha képesek lennének a tolvajok kiszűrésére. Egyszerűbben fontoskodnak, hadd lássák micsoda szükség is van rájuk. Egy két vak riasztás – s már is igazolva vagyon a fontosságuk. Olyanok mint egyes embertársaink. Vagy egyesek olyanok mint ezek a lármás mágnes kapuk.
Különben velem már többször megtörtént, hogy a pénztárnál hiába vették le az tapadókorongot a megvásárolt áruról, a kijáratnál hangos szirénával fogadtak. Ilyenkor elő a blokkal – közben körbeforgok van e ismerős a közelben, ki látja mit művelek, hadd tudjam ki híreszteli majd , hogy csentem -és türelmesen asszisztálok a biztonsági őr matatásához. Sajnálom is mert hiába vakargatja a kopasz fejét minden rendben, minden stimmel, de a cucc láttára csak bejelez a herkentyű. Vissza a pénztárhoz, újabb matatás aztán mehetek az utamra. Csak egy valami hibádzik – még soha sehol nem kértek ezért elnézést, nem kértek bocsánatot s nem jutott eszükbe kártalanítani valami csekélységgel a megalázó kellemetlenségért.
Nem is sejtve, hogy az óceánon túl egy ilyen apró malőrért milliós kártérítést is követelhetek az alaptalan, jogtalan, nyilvános megszégyenítésért. Itt is volna keresnivalóm, csak lusta vagyok még ezzel is bíbelődni.
