Ilyen tájt szokás leltározni. Bár még van néhány óra szilveszter éjfélig de akár már most összegezhetem, számomra 2015 nem tartozik a jól sikerült évek sorába. Kezdem az egyéni családi tragédiával, ami az egész évre rányomta a bélyegét. Áprilisban egy hét alatt, egymás után vesztettem el drága Édesanyámat és szeretett Anyósomat. Gyenge vigasz, hogy Édesanyám megérhette, elolvashatta Az Isten szabadságra ment című könyvemet ami remélem hamarosan film vagy színpadi változatban is látható. S Mamám még láthatta az Aranytollat amit márciusban vehettem át az újságíró szövetségben. Különösebben nem hatotta meg, annyit mondott , fiam mi a francnak hajtod magad…..Esküszöm, hogy ez a fajta rá jellemző elismerés, aggódás esett a legjobban. Egyébként a szakma berkeiben mindenki tudja, ezt a kitüntetést egy bizonyos szép-koron túl adják . Olyan nesze neked alapon. Pedálozni kell érte. Megjegyzem, most már mint az aranytollasok klubjának tagja – a nyolc ikszesek táborában táborában minden jelöltnél rákérdeznek, milyen állapotban van az illető. Ha már agonizál, minden esélye meg van az elismerésre. Jómagam is amikor – hihetetlen fiatalon megkaptam azonnal az orvoshoz szaladtam. EKG és vérvételt meg minden egyéb procedúrán önként átestem. Nehezen akartam elhinni, hogy csak úgy a munkásságomért adták meg.
Egyébként 2015 olyan zavarosnak tűnik. Nehezen tisztul a kép és a romló memóriámmal nem olyan egyszerű a teljes visszaemlékezés. Úgy is mondhatom, van a whinchesteremnek egy sajátossága. A rosszat igyekszik törölni a jót meg felejti. Igen, talán a könyvnapra megjelent a már nem is tudom hányadik művem – a Torony magasan című. Elkelt az összes. Ez persze nem jelenti azt, hogy elégedett lehetnék. Hiába is szeretném , már nem megy, hogy minden új könyvem felül múlja az előzőt. Így aztán a nagy durranás elmaradt. Az ecetfák városa és a vasgyári medvetánc vagy a Kádártól Castróig után nehéz a megszólalás. Emelném a mércét, de hiába , nekem csak ennyire futja.
Ja volt egy kellemetlen közszereplésem, ahol a közösségben folyó szavazás menetébe bele kotyogtam. Arról folyt a vita, hogy a hölgyek szavazhatnak e vagy nem. Korábban a családtagok ki voltak rekesztve. Én meg ugye – egy kevésbé tájékozott társaságban egy angolszász mondást próbáltam elsütni. Mondván a nők szavazati jogáról ne, hogy már a hölgyek döntsenek. A pulykát se kérdezik meg a hálaadási vacsora menüjéről. Na aztán ebből lett csak igazán cirkusz. Az amerikai szenátusban ez a kiszólás elég gyakori, de itt Miskolcon a gyengébbik nem tudhatta. Kitört a lázadás, még, hogy ők meg a pulykák….Mindegy, épp bőrrel megúsztam. Csak azt mondhatom, hogy érdemes tanulmányozni a kínai, az amerikai és a dakota bölcsességeket is.
Az utóbbi hónapok történései közül kiemelném az amerikai külügyminiszterrel való , előre nem egyeztetett találkozásom. Talán októberben lehetett amikor kalandos úton, máig se tudom megmagyarázni miként futottunk össze a Bécsi Imperial Hotel különtermében. A szöveg és a kép minderről itt visszakereshető. A lényeg, hogy minden igazolvány nélkül bejutottam az alaposan őrzött szállóba. Visszagondolva, a rendőrők újságírónak nézhettek míg a sajtófőnökök meg meg rendőrnek. Fura egy szituáció volt, miközben a tetőkön egymást érték a mesterlövészek én csak úgy besétáltam a hotel oldalsó bejáratán. S átestem a biztonsági ellenőrzésen s már is megkaptam az 53 sorszámot a nyakamba. S míg a külügyminiszterre vártunk a szűk folyóson a külföldi újságírók egymással trécseltek. Velem aligha tudtak volna, bár a ja, a vagy igent tökéletes akcentussal ejtem ki. Így aztán a Rexre hajazó rendőrkutyát édesgettem – sehr gutt – hajtogattam neki. Mire annyira összejöttünk, hogy a gazdája alig tudta visszatartani, hogy amikor elmentem a kutyus velem tartson. Nagy kaland. volt. Közben a család tanúja volt a bemenetelemnek és azon izgultak mikor bukom meg, s ha ez bekövetkezik mi lesz velem. Na erre és is sokat gondoltam.
Folytatom. Nem mindennapi születésnapi ajándékot kaptam. Bejárhattam a Jóban rosszban forgatási stúdióját. Sőt sikerült egy közös fotót gründolnom a két főszereplővel. A kedvenceimmel. Erről bővebben a gráfon visszakereshető a teljes élménytáram.
S még nincs vége az évnek. A fenti képek az érettségi ballagásomon készültek. Elszomorít, hogy a fotón látható osztálytársaim közül sokan már nem lehetnek velünk. Hiába ez a sorsunk… És néhány emlékezetes képet még ide teszek.