Ha hiszik ha nem ez egy kordokumentum. Egy sajtótörténeti ritkaság. Egy hamisítás az új demokrácia hajnalán. Röstellem, magam is benne vagyok a turpíságban. Vastagon. Amikor ez megjelent nekem is le kellett volna mondanom. A fele királyságomról. Késő. Ezt is elmulasztottam.
Szóval az úgy volt – tisztelt nem rögtön ítélkező bíróság – hogy a képen látható fiatalember egy olyan képet szeretett volna viszontlátni a lapban amin Habsburg Ottó mellett ült. Fotósunk mindent megtett ennek az érdekében. Jól tudta a karrierje függ ettől. Sündörgött amennyire képes volt. Parolázott a fenséges Ottóval, szervezkedett. Próbálta a kiszemelteket legalább egy villantásra egy asztalhoz ültetni . Mint egy terelő puli szenvedte át az estély. Hol az egyik hol a másik úszott ki a lencséje elől. S akkor beugrott a nagy ötlet, egyenként kapta le őket. Majd a szerkesztő ollójával – még nem fotoshopoztunk – úgy ahogyan össze vágta és egymásba ragasztotta a képeket. Amúgy ránézésre mestermunka. Aki nem ért hozzá fel se tűnik neki az orbitális hamisítás. Na meg egyébként is mi ebben a gáz? Mindenki ül, mosolyog, önfeledten szórakozik. Egymás mellett. Egy nagy asztalnál.
Mielőtt az emberi hiúságról elmélkednénk, elárulom magam se vagyok különb. Sok sok száz fontos emberrel fényképeztettem le magam. S nem csak a panoptikumban. Az utóbbi évek minden magyar minisz- terelnőkével van közös képünk. Legutóbb még az amerikai külügyminiszterrel is sikerült egy közös fotóra összeállni a bécsi Imperial hotelben. Művészekkel és még sok más fontos emberrel is lekaptak már. Így mint gyarló halandó s múlandó igazából megértem – ez a kép is az örökkévalóságnak készült. Kár, hogy erről lemaradtam….
