Éppen egy hete vesztettem el a képen látható kulcsaimat. Igaz nem először. Tetszik tudni a korral együtt jár, hogy valamit mindig keresek. Például a szemüvegemet amit éppen feltoltam a homlokomra, csak elfeledkeztem róla. Kiszámoltam, az ilyen csipi , cseprő dolgok kutatásával naponta egy órám megy el. Most a kulcsaim keresésével viszont már ennek a dupláját is túlszárnyaltam. Próbálkoztam agykontrollal is. Becsukott szemmel , gondolatban végig koslattam azokat a helyeket amelyeket az eltűnése óta bejárhattam. Csupa csőd. Egyre emlékeztem, hogy múlt vasárnap reggel amikor a Búza téri piacra indultam még a zsebemben volt.
A hétvége felé feladtam. A hiányzókról másolatokat szereztem és újra összeállítottam egy hasonló kollekciót. Közben zárat is cseréltem s egy-kettőről pedig kényszerűen lemondtam. Ami egy hét alatt nem kerül elő azt már nem érdemes keresni. Azért mégis minden nap az összes kocsinkat átmatattam, táskáimat kiforgattam és még unokám is beszállt ebbe az expedícióba. Sikerdíjasként miután hatalmas jutalmat tűztem ki a becsületes megtalálónak.
Majd váratlan fordulat következett be. Bizonyítva, nem hülyeség ez az agykontrollos szélhámosság. Csörgött a telefonom, s a Búza téri Kertész áruház igazgatója telefonált – találtak egy kulcs csomót, s mostanra fejtették meg, hogy az enyém lehet. A megoldás, a kulcsok között volt egy pendrive, szerencsére nem kódoltam, belenéztek és a képek alapján beazonosítottak. Tök jó, ezzel kiderült, valóban vasárnap délelőtt volt nála utoljára, amikor bevásároltam az áruházban.
Köszönet mindenkinek aki leadta és Igazgató úrnak aki Colombo módjára kiderítette, enyém a kulcs.
Tanulság, gondolkodom, de már elfelejtettem. Ha eszembe jutna megírom.
