Mindig is vonzódtam a vendéglátáshoz. Tanulmányaim idején, vakációban sokszor dolgoztam pincérként a Balaton partján. Aligán és Szántódon a Révcsárdában csálingerként két hónap alatt az egész évre valót megkerestem. Emlékszem 1968 nyarán minden rekord megdőlt az idegenforgalomban.
A kelet és nyugat németek mellett a csehszlovákok is csapatostul járták a magyar tenger partját. Majd pontosan augusztus huszadikán a varsói szerződés csapataival – egyenruhában – mi is viszonoztuk a látogatást. Akkor egyik napról a másikra virradóra kiürült a Balaton. Csak annyit akartam elárulni, fiatalon megismertem a vendéglátóipar rejtelmeit kulisszatitkait, s főleg azt, hogy miként lehet úgy lehúzni a kedves vendéget, hogy még ezt búsás borravalóval is jutalmazza. Egy évvel később a kezdő gyakornoki fizetésem 1200 forint volt, annyi amennyit esténként kaptam egy egy jattosztáskor. Lehet, hogy mindenki jobban járt volna ha ennél a szakmánál maradok.
A lényeg, hogy ma is vizsla szemekkel lesem a felszolgált ét-
ket bárhoz is járok. Mivel szeretek enni évekre visszamenően megjegyeztem, hol mit és hogyan tálaltak. A zamárdi Mauro olasz étterem tejszínes, sonkás spagettije utánozhatatlan. Mint a Balatonszárszói Apród hagymás rostélyosa. A Budai MOM parki Bajor sörözőben nemcsak a borcs leves a sláger, de a marsall májuk is csodás.
Rossz szokásommá vált, hogy ha nem vagyok elég éhes minden fogást még érintetlenül lefotózok. Vannak helyek ahol ezt gyanúsnak találják, ellenőrt sejtenek vagy megkérdezik minek kell a kép. Ilyenkor elmagyarázom, hogy gyűjtöm, ha már az étlapot nem lehet elkérni, ellopni emlékbe.
Valamikor ugyanis ezeket is raktároztam. Micsoda szép újranézegetni, a hat forintos húslevest és a 12 forintos pirított májat vagy a Hollóstetői 24 forintos rántott májat sült krumplival. Nemrégiben a Murphy vendéglőben gyönyörködtem. Hagyományos juhtúrós sztrapacska marhapörkölttel. Nem lehet megunni. Különben minden nevezetes családi ünnepen itt adunk az éppen esedékes fogyókúrának. Igazából a messziről jött vendégeimet is ide csalom, mivel még itt sose sültem fel a szakáccsal.
Most hétvégén merő nosztalgiából a bükkábrányi Malom tanyán jöttünk össze. Pontosan fél kettőre, amikor a kedves pincérhölgy közölte tele a ház csoportokkal, s ha van türelmünk egy félórát várni akkor már is foglalkozik velünk is. Ilyenkor megy a pumpa felfelé már csak azért is mert jóval túl voltunk a szokásos ebédidőn. Ám latolgattuk, ha tovább állunk akkor is legalább harminc perc míg sorra jutunk.
Közbe persze lestük a szomszéd asztalokhoz kihordott óriási tálakat. Gyorsan döntöttünk, ezért nyelünk, várunk a sorunkra. Istenem, de jól tettük.
Ha egy vacsora csata részesei lettünk volna, azt mondom, hiba volt a limonádémból kifelejteni az édesítőszert. Viszont egye fene pótolták, s a Kőhodály ami elsőre beindította a pavlovi reflexet remekmű volt. Hezitáltunk, hogy az étlapon szereplő emődi tehéntáncot vagy a kőhodályt válasszuk. Szerencsére az utóbbira tippeltünk. Ránézésre sok különbséget nem láttunk, de ízre zamatra nyerő volt. A salátával együtt ami hozzá járt.
Akik figyelmesen olvassák a portálomat látják mennyi étterem hirdetése van kint. Mindezek egyben bejelentkeztek a gasztrográfra is ahol szakmai elemzés is lesz a régióban dolgozó szakácsok mesterműveiről.
Hogy kiről mikor azt a gasztrográfon már meglelik. S közben üdvözöljük a legújabb hirdetőnket a vendéglátó helyek közül a La Mirage éttermet a miskolci Dériné utcából.
