Bokarándító, törött, kőből rakott lépcső vezet a miskolci Csaba kapui kis ábécéhez. Szomszédságában hangulatos jó konyhájú, kis vendéglő parknak hátat mutató árnyas terasszal. A szomszédos kitaposott gyepen utat tört a lustaság.
Nedves időben térdig ér a fű ahol még a patkányok is megbújnak. A boltocska előtti meredeken viszont már a gaz se nő. Valamikor, hajdanán ez a művésztelephez közeli, egybe fonódó házsor a város büszkesége volt. A lapos tetejű épületek mára megtisztíthatatlan graffititól tarkállanak, a belső udvarban utólagosan kierőszakolt garázssorok tapadnak egymáshoz. Köztük kifeszített láncok őrzik a területet a magasabb autók elől. Érzékelhető
a feltűnő gazdátlanság vagy csak a régi tip-top környezet hiányzik? A fene se tudja. A júniusi melegben, az öreg gesztenyefa hűsében életmentő egy korsó hideg, habzó folyékony kenyér. Úgy hat, mint a múltidéző
varázsgömb. Amikor a talpas nagy pohár fenekére érek, már is ott terem, lebeg előttem a ház szelleme. A káderházé.
Szerkesztő úr mi ismerjük egymást. Gyakran randizott itt a régi művész presszóban, főleg vasárnap esténként. Megjegyeztem krémeseztek és bambiztak. Magának tudni kell, nem titok ez az épületsor
az úgynevezett káderdűlőként híresült el. Abban az időben csak a jó elvtársak, a magasabb rangú vezetők lakhattak itt. Manapság úgy mondanánk, hogy ez volt a VIP lakótelep. Tartson velem –mormolja félénken a ház szelleme, mintha még ma is tartana valakitől vagy valamitől
– járjuk be együtt a tovatűnt időket!
Az első számú rezidencia az ABC feletti első emelet. Itt lakik Feri bácsi a megye első embere az örökké mosolygós feleségével, Marikával. Keveslik a két szobát, emeletet nem húzhatnak rá így nincs más megoldás, a szomszédéból
lecsípnek egyet. Nekik elegendő lesz az egy szoba is, sok jó ember kis helyen is elfér. Meg egyébként is egy ilyen házban lakni úgy is egy lottófőnyeremény. Naponta kétszer is találkozhatok Feri bácsival. Ha jó kedvében találom, még kezet is rázhatok vele. Közben kérhetek tőle valamit, amit aztán vagy teljesíti, vagy nem.
Egyébként nem akárkik laknak itt. A lépcsőházakat, főleg ezt az utcafrontit évente kétszer festik, a kapukat gondosan zárják, olyan igazi tiszta udvar rendes háznak tetszik. Az öreg a szomszédos pártházba is a nagy fekete luxus Fiat limuzinnal gurul át. Korán megy, későn jár haza. Marika bűbáj asszonyka reggelenként a lakásuk alatti kis üzletben
kezd. Egy pohár savanyú káposztalevet kér, magának merít a hordóból, állítólag ez a nedű jót tesz az emésztésének.
Közben felnéz, az üzlet mennyezetére ahol ilyenkor nyáridőben egyszerre duruzsol a két forgólapátos ventilátor.
Majd fejéhez kap, megvan, ezek miatt remeg a franciaágyuk. Nincs kiút, nincs mentség, le kell szerelni a ventilátort, először a hálószoba alattit majd később a nappali alól is. Elvégre rendnek kell lenni, hogy pihenjen a dolgozó ember, ha az ágya alatt vibrál valami. Az ablaktalan
kis üzlet szellőzése akkortól megszűnik. A csonkjai mementóul fent maradnak a plafonon.
Éjszaka betolat a tejszállító teherautó a kisbolt udvari raktárához. Rosszul veszi a kanyart, csörömpölnek a tejes,
üveg palackok. Csúnya hangot hallatnak, ráadásul az öreg Csepel is úgy zúg, mint egy egy MIG 23-as. Feri bácsi sose alszik, még az éjszaka telefonál, dolgozik, intézkedik,
nem hiába. Mire a felelőtlen tejszállítós sofőr visszaér
a telepre már ki is készítették a munkakönyvét. Így jár a trehány ember, aki nem hagyja a dolgozókat pihenni. Ezen túl az utca felől mamuszban, talán vattába csomagolva
később viszik ki a tejet, de végre már rend van.
– Tud valamit az öregről – kíváncsiskodik a ház szelleme – mintha Feri bácsi érdekelné még – időnként haza járogat – pletykálja – a kis cókmókját lerakja az üzletbe, míg sétál egy nagyot a hajdani birodalmában.
Jómagam kétszer is láttam. Nem sokkal később,
amikor váratlanul leszerelték, nyugalmazták megpillantottam
a villamoson. Kérdezősködött, hol mi merre, olyan tájékozatlannak tűnt mintha a Fazekas utcai börtönből
most szabadult volna. Nem szokta még a tömegközlekedést.
Majd másodszorra Pesten a Szent István parkban hajléktalannak tetszve, ücsörögve tűnt fel, egy padon. Mélázott a kék Duna irányába. Ráköszöntem – ez ugye sose baj – ő meg ugyanúgy nem fogadta az üdvözlést,
mint régen. Akkor már biztos voltam, nem tévedek, ő az a Feri bácsi.
