*Az Életem ez a Kórház* – megjelent az Északban – lírai vallomás Csiba Gábortól
csiba

 

 

Állok a kórházi udvar sötétjében, biciklimre támaszkodok.

 

A frissen lehullott hó, mint egy óriási lepedő borítja be a parkot. Sok az

varjú: foltok a lepedőn. Egy hangos látogatói csoport zajára felröppennek

és megtisztul a lepedő, hófehéren takarja be a kórházat: eddigi életem 36

évének helyszínét.

 

60 év! Mi minden történt ennyi idő alatt? Szinte itt születtem. Akkor még

csak egy épületből állt az egykori laktanya város, amelyből kórház lett az

város szélén.

 

Az életemet és ikertestvérem életét Velkey Professzor mentette meg.

 

Emlékszem, negyedikben eltörtem a csuklómat, a főépület “SZTK”-jában láttak. Feltűnt, hogy Molnár főorvos volt a röntgen orvos és Molnár volt a

sebész főorvos neve is. A biztosító 200 forintot fizetett nekem: de boldog

voltam! A sérvemet Felházi Csöpi operálta, nem értettem, de nem mertem

megkérdezni a nevét.

 

Sokáig ezután nem volt közöm a kórházhoz, csak tudtam, hogy van egy nagy

intézmény a Katowice lakóteleppel, az ABC-vel szemben, a városi könyvtár

és a nővérszálló közelében. Mindenkit felkavaró hír volt a nővér

gyilkosság,  a Labanc Anna ügy. A középiskola után nem vettek fel az

egyetemre, a kórházban kellett dolgoznom. Édesapám – évtizedekig körzeti

orvos Sajószentpéteren – vitt el a Szentpéteri kapui kórházba (mert mi csak

így hívtuk) és kérte meg az igazgatót, Molnár Györgyöt, aki éppen akkor

váltotta Szabó Istvánt, hogy dolgozhassak egy évet ott a kórházban.

Érdekes, ma már munkaerő hiányról beszélünk, akkor az 1800 Ft-os bérért is

több tíz ember pályázott. Nem kulcslyukon át ismertem meg a megyei kórház

világát, nyitott ajtókon és ablakokon keresztül. Mogorva, hatalmas

intézmény lett ekkorra már a kórház. Később tudtam meg, hogy akkor már 3000

ágyas volt és nagyon sok szakmával rendelkezett. Az az egy év, a régi nagy

öregek megismerésének ideje volt.  Földvári Főorvos,  Prónay Gábor, Tass

Gyula, Török Tanár Úr, Herczeg László, Csató Péter, mind, mind számomra

elérhetetlen magasságokban dolgozó emberek, tudósok voltak.

 

Én a kórház hátsó udvarában ismerkedtem az egészségüggyel. Földesiné

Sárika, Tasnádi „Professzor Úr”, aki a műtős munka rejtelmeire megtanított,

Vilma műtősnő,  Jankovics Misi az elegáns sebész és sokan mások alakították

életemet. A nővérkék, fiatalok, kedvesek.

 

Sokszor visszajártam, megszerettem a kórházat, orvosként a baleseti

sebészet új főorvosa rémisztett meg, Bárány István volt a tanárom. A kórház

is fejlődött, “E“ szárnyat építettek a Sebészethez. A Belgyógyászatot

rekonstruálták és Megyei Vezető Kórház lett.

 

Az az örök rivalizálás az Erzsébet, a Vasgyári, valamint a Megyei Kórház

között……

Hatalmas méretű, de nem klinikai tudású volt az intézmény, minőségi

változás kellett. Láttam Katona Zoltán, Mészáros János és Sótonyi Gábor

erőfeszítéséit ennek érdekében. Velkey Professzor révén a GYEK a kórház

zászlós hajója lett.  Egyetemi Oktató Kórház lettünk. Úgy éreztem, nekem is

részt kell venni ebben a munkában. Orvosigazgató lettem, megtanultam

mindent, amit lehetett és közben megismertem a kórháznak nemcsak a hátsó

udvarát, nemcsak  a konyhát, a mosodát, a kórbonctant, a gazdasági nővérek

világát, hanem az egész intézményt.

 

Főigazgató lettem, jött az új világ, az informatika és a technológiai

váltás korszaka, Európai Unió, pályázati lehetőségek. Mondhatnánk, jókor

voltam jó helyen. Ez igaz,  de ezt a lehetőséget ki is kellett tudni

használni és élni kellett vele. Mennyit kilincseltem, hányszor

megalázkodtam. Hatalmas terveket szőttünk. Ebben az időben már az

osztályvezetői garnitúra második, harmadik generációja cserélődött ki.

Megpróbáltunk  együtt, velük egy 21. századi kórházat építeni! A

Csillagpont kórházat.

 

Csillagpont Kórház!  Soha nem felejthető projekt.

 

Most itt állok előtte,  ebben a hóval borította parkban. Modern épület

helikopter leszállóval, csőpostával, automatizált laborral, CT-kkel,

MR-ekkel, értő szakemberekkel, kollégákkal, barátaimmal.

 

Az ország második legnagyobb kórháza, megkerülhetetlen intézmény.

Természetesen mindig voltak ellenlábasok, a terveket meg nem értők,

kisstílűek, de hol nincsenek? A nővérek, szakdolgozók között mindig

barátokat és megértő segítőket találtam.  Ismét a nővérszállóra és az

lakótelepre gondolok. Egészen másként néz ki most a lakótelep, megújult.

A nővérszálló üres, hányszor szöktem be oda az ablakon…

Modern, európai a Csillagpont Kórház, az enyém is. Rádióval, stranddal,

egészségmegőrző központtal, óvodával (ilyenek máshol nincsenek),

gyógyulásban reménykedő betegekkel, sok-sok baráttal.

 

 

Minden sikerének örülök. Bánt, ha bántják.

 

 

Késő van, bekapcsolom biciklim lámpáját, felülök rá, visszanézek.

 

Köszönök, de nem távozok, csak búcsúzom a 60 éves megyei kórháztól.

 

 

Barátaim! Vigyázzatok rá!

 

 

 

Dr. Csiba Gábor