e
Akik nem olvasták az első részt. Pontosan 2017 november hatodikán – a Magyar hírlap publicistája szerint – én mint veretes kripto kommunista fegyverrel támadtam rá két miskolci rendészre egy parkolási vita nyomán. Így akartam megünnepelni a nagy októberi szocialista forradalom 100 . évfordulóját. Ez a felvezetése a történteknek annyira csodálatos, hogy az elmúlt évek során belém ivódott. Irigylem a stílusát. Egyszer szerettem volna vele beszélni, de még a telefon közelébe se mert jönni.
A megjelenő könyvem második fejezete:
Egyszer csak jönnek értem is. Egy mokány civil ruhás. Árad belőle irántam az ellenszenv. Gyűlölhet is. Ezt kapta parancsba. Ő a rendőr, a jó oldalon én meg a pisztolyos támadó a sakktáblán, a sötét mezőn. Felliftezünk, a folyóson szembetalálkozom egy kigyúrt nyomozóval. Nevemen szólít, mi történt kérdezi.
A kísérőm elrángatna, a csupa izom Horváth József viszont faggat tovább, emlékszem e rá. Nem ugrik be. Majd mondja, maga volt az, aki azt a körözött rablót elcsípte a Derkovitson. Helyettem dicsekszik. Minden erőszak nélkül, egyedül leszerelte a rendőröknek már csak el kellett vinni a meseautóval. Igaz, akkoriban azt se mondták, hogy köszönöm, most úgy érzem nem késtek el vele. Kísérőmet nem hatja meg a váratlan epizód. Számára egy elvetemült gengszter maradok, aki a kilenc milliméteres gázpisztolyával majdnem leszámolt két egyenruhás finom úriemberrel a posta épülete előtt. Ha rajta múlna, már vezetőszáron lábbilincsben tipegnék. A tévé kamerái előtt. Egyelőre megelégszik annyival, hogy az országos médiumokban egy véres karakter-gyilkossággal végeznek velem.
Kezdődik a kihallgatás. Előtte, mivel dél óta szomjazom, nehezen, de kapok egy papírpohárnyi vizet. A kirendelt ügyvéd késik, majd bemondják, ma már nem ér rá, s ha ragaszkodom hozzá, akkor visszakísérnek a már megszokott földszinti kuckóba. Eszembe nem jut ezen hezitálni. A mögöttem ülő idegen – a rendészettől lehet, tutira, mert kiderül, honnan olyan ismerős – kuncog. Nagy balfasz vagyok, de tényleg nincs kedvem a rendőrségen éjszakázni. Az első zsarolási kísérlet már is sikeres. Hiába nem vagyok egy rutinos gyakorlott bűnöző.
Tamás, a kihallgatóm szorgosan pötyög a gépén. Írja, fegyveres támadás hivatalos személyek ellen. Mondanám a valót de, ő már az ítéletnél tart. Hogy ott szabályosan meg lehetett állni, alaptalan volt a durva jogszerűtlen intézkedés, s egy ujjal se nyúltam a zsebemben lecipzározott gázpisztolyhoz, azt ő leszarja. Nagy ívben. Neki küldetése van.
Az ukáz világos, ez a firkász hőzöngött, az emberi jogaira hivatkozott, azt mondta, deszantos, s majdnem leszámolt a két rendésszel. Ám ők résen voltak, kirúgták a lábait, leteperték, fejét beverték az autó küszöbbe, megbilincselték és elvették a pisztolyát. A tényállás egyszerű. Még, jó hogy a halálbüntetés már megszűnt, reggelre már azon is túl lennék. Lógnék, lengedeznék.
Rabosítanak. Aki nem tudná, ez ma már egyszerű. Nincs festékezés, digitálisan veszik le a lenyomatot. Nem térhetek ki előle, hogy érzékeny vagyok a nyomdafestékre. Fotózás, elölről oldalról, ez lesz majd a körözési képem, ha elbujdokolnék. Visszanézem a fotókat, tényleg olyan elvetemültnek tűnök. Ha kapok belőle, ez lesz a könyvem borítóján. Olyan kifejező, visszaadja az est hangulatát, miliőjét.
Mosolyognom se kell, nem repül a kismadár, viszont magam elé tartom a nekem adott sorszámot. Ha emlékeznék, rá most megjátszanám. Elvégre sose tudni előre, hogy mi, mire jó és miért történik velünk. A neheze a steril fogkefe kibontása, ezzel adok DNS mintát, amivel véglegesen bekerülök a bűnügyi nyilvántartásba. Igyekszem közreműködő lenni, hátha ez enyhítő körülmény lehet.
Visszafelé csak egyet kérdez Tamás – honnan ismerem a városi rendőrkapitányt. Nem hazudok, sehonnan, hirtelen még a neve se jutna eszembe. Később tudom meg, mi az oka a kíváncsiskodásának. A kapitányságvezető szabadságon volt és barátaim közül valaki jelezte neki a történteket. Az ő intézkedésének köszönhettem, hogy éjfélre már a csillagos eget láthattam. Örök hála, nagy kegyes segítség volt. Remélem csak nem lesz baja, hogy ezt is kifecsegem. Igaz, hogy másfél esztendő elteltével még úgy tudja, ez az ügy már régen lezárult. Meglepetés lehetett, hogy még szabadon vagyok.
Egy ilyen nap után ki lenne álmos. Hazaérve még van bennem elég adrenalin s szufla, hogy megírjam a börtönnaplóm első fejezetét. Ez a grafománia a gyógyíthatatlan betegségem legbiztosabb tünete. Átnyálazom a rendőrségi jegyzőkönyvet és mit látok? A kitüntetések rovat automatikusan, sorra kihúzva.
Tamás felvette az adataimat, de erről nem faggatott. Milyen hiú állat tudok lenni, végül is ez a csepp volt az utolsó abban a bizonyos pohárba, amelytől kiakadok. Hogy a két rendész egymásnak ellentmondva hazudozik, rá se rántok. Úgy gondolom – még – az igazság mindig győz. Töretlen bizalommal vagyok az elfogulatlan vizsgálatban. Az igazságszolgáltatásban.
Majd másnap reggel két bőrönddel állítok be a kapitányságra. Viszem a honvédségi és a belügyminisztériumi kitüntetéseimet. A rendszerváltás utániakat. Szembe nem nevetnek ki, legfeljebb amikor eljövök, akkor verdeshették a térdüket a kacagástól.
Az esti jegyzőkönyvet szó nélkül korrigálja a rendőrnő. Én meg úgy gondolom, megtettem, amit lehet. Rákérdezek mi lesz a teendőm. Elmondja, innentől minden megy a maga útján. Nem is sejtve, hogy ezzel a sorsom megpecsételődött. S ez a hét, amilyen rosszul kezdődött, csak egyre szarabb lesz. Mert vannak valakik, akik a mundér becsületéért már is beáldoznak. A rendészet legyőzhetetlen.
Kedden reggel jelentkezem az ügyészségen, feljelentést teszek súlyos testi sértés és sok egyéb eljárásjogi szabályok áthágása miatt a két rendész ellen. Úgy mondom el, ahogyan ez lezajlott. Magamat hallgatva nehezen hiszem el, hogy ez megtörténhetett, s még inkább csodálkozom, miért éppen velem.
Kifelé menet az ügyészség lépcsőjéről látom a szakállas rendész szolgálati szerelésben előttem battyog egy úrral. A rendőrség felé. Szemezzünk. Ránézve forog a gyomrom. Megállom, hogy ne szóljak be. Jól tettem. Nem hiányzott volna.
Később elfog a kíváncsiság. Megnézem a nyilvános közösségi oldalát. Megtudom perecesi, őt is az Édesanyja szülte és odavan a barátaiért. Szeret szórakozni, pofákat vágni, nagy mestere a grimasznak, képes olyan félelmetesen eltorzítani magát, ahogyan az első találkozásunkkor is tette.
Persze, lehet, hogy egyszer még együtt is sörözünk. Bár a képek szerint ő a töményt kedveli. Az ütőset. Így aztán erre az abrosz melletti nagy partira még várnunk kell.
Folytatása következik.
Megjegyzem a képek mind a nyilvános közösségi oldalról valók. A címképen – aki nem tudná mit jelent a felirat -jön a….. – judgement is coming
