Küldeményem érkezett. Nem bontatlanul, de talán megkésve, ömlesztve. A múlt század derekáról. Valamennyit drága édesanyám hagyatékában lelem. A többség nekem címzett, ám százszámra vannak köztük olyanok, amiket én írtam neki. Fenyegető hangnemű, gyerekes zsinórírás a balatonszántódi táborból: ha nem jöttök értem, megszököm! A következőben viszont arról értesítem a szüleimet, hogy már jól érzem magam, és mindenkit csókolok.
Édesanyám és édesapám gondosan összefűzött levélváltásai nemcsak a szerelmük, de a huszadik század tökéletes történelmi korlenyomata. Külön csomagban a piros tollal írt szerelmeslevelek, az ifjúkoromból, az általam és a nekem írottak. Sokat (utóbbiak közül) a gondos mamám eldugott előlem, hogy megóvjon a későbbi csalódásoktól. Egy idő után ösztönösen ráérzek, kell egy saját kulcs a postaládánkhoz. A Kiliánban lakó Tóth Pali bácsi a csaknem tízkilós táskájával közel egy negyedszázadon keresztül kézbesít nekünk. Szerintem mindent tud a körzetéről, például, hogy ki honnan és milyen kopertát vár. A kék-fehér sávos, külföldi légipostás küldeményeket csak személyesen adja át. És mindenkihez van egy-egy jó szava: ma nincs, de holnap biztos hozok valamit… Kertész István a Magyar Posta és a Matáv szétválásakor örökli meg a Miskolci Postaigazgatóság igazgatói székét, ő korábban a postaforgalmi területért felelős helyettes igazgató volt. Szakmai kíváncsiságom sűrűn összehoz vele. Gyakran találkozom a postaládák előtt fékező zöld Barkasokkal. Látom a sofőrt, hogy a gépi rendszerű vászonzsákot a láda alá tolja, majd egy rántással begyűjti a tartalmát. Minden levelet a Tiszai pályaudvari kettes számú postára visznek. Megtanulom, hogy a levélszortírozó hivatalokat nevezik kettesnek. Óriási a forgalom, mégis az A (feladási) és a B (kézbesítési) nap között kevesebb idő telik el, mint manapság. És működik az életpályamodell.
A vezetésben vérbeli postások, Olexa József, Tóth Károly, Kovács József és Pásztor Károly. Egyszer végigutazom az éjszakát egy postavonaton. Hatvanig zötykölődünk, amíg a szorgos kezű hölgyek gépiesen válogatják a leveleket. A végállomáson frissen szortírozott zsákokat dobálnak le. Visszafelé sincs idő bóbiskolásra, legalább háromszáz kusza betűs csomagot kell sorba rendezni. Kertész István visszaemlékezik, hogy amikor a postaforgalom élére kerül, szembesül egy titokkal, mégpedig: egy tőlük független hatóság kíváncsi bizonyos személyek levelezésére. Ezek a küldemények egy időre eltűnnek, aztán visszakerülnek a postára. A főnököt beavatják a titkos tevékenységbe, nehogy olyasmibe tenyereljen, amiért a postások vétlenek. Elég gyakori megoldandó feladatuk az is, hogy mi legyen a hibás címzéssel érkező levelekkel. Pesten van egy nyomozó részleg, amely mást se csinál, mint próbálja megfejteni a kiolvashatatlan címeket. A korabeli statisztika szerint világviszonylatban is jók vagyunk, a magyar postások gondosak, precízek, a forgalom nagyságához képest elenyésző az elkallódott küldemények száma. Helyben ugyanis minden reggel – máig is szokás ez – kikiáltják, elárverezik az ismeretlen leveleket a kézbesítőknek. A nagy plénum előtt mindig akad, aki emlékszik, ki hová, melyik körzetbe költözött vagy az elírt név mögött ki rejtőzhet. A Derkovits utcában sokáig Müller úr a mi postásunk. A körzetének szinte valamennyi lakóját ismeri, találkozáskor mindenkit a nevén üdvözöl. 1973 januárjában vezetik be az irányítószámot. Minden település megkapja a számát.
A Toshiba gépsort, amelyik felismeri és szétválogatja a leveleinket – informatikusok kapaszkodjanak meg! – egy 64 kilobájtos számítógép vezérli 1990 végéig. Óránként harminckétezer borítékot szortíroz. Ez a masina a drága mamám hagyatékát három másodperc alatt cincálná szét. Én viszont fátyolos szemekkel már sosem leszek képes megemészteni, és átrágni magam ennyi szívet megdobogtató üzeneten…
