Amikor a miskolci Széchenyi út 48 szám alatt laktunk nem sokat jártunk az utcai erkélyünkön. Így aztán ellepték a galambok. Ha mégis kimentünk előtte alaposan fel kellett takarítani a szárnyasok ürülékét. Érdekes módon akkoriban sosem jutott eszünkbe, hogy ezeket etetni is kellene. Később drága Édesanyám nagyon megkedvelte a Bajcsy Zsilinszky úti konyhájának ablakában tollászkodókat. Búzát rakott ki nekik így aztán állandóan ott totyogtak a párkányon. Ha mamám a konyhában volt rajostól szálltak le, csőrükkel kopogtatták az üveget. Még később a Csabai kapuban már a kóbor cicák lettek a kedvencei, kis tálakban gondoskodott a szomszédos kórházból elűzött macskákról.
Ma már magam is megtanultam, megtapasztaltam érdemes harmóniában élni a környező természettel. Legyen az kutya, macska vagy csacsogó papagáj , megnyugtató kellemes érzés ha megoszthatjuk a szerető gondoskodást legyen az bármilyen apróság is. A szürke városi galambok iránt viszont elég furcsa a hozzáállásunk. Tartunk attól, hogy képesek valamilyen betegséget, járványt terjeszteni. Ahol nem megoldható az ürülékük eltakarítása jobb ha nem szoktatjuk oda. Lám itt van a Bató házi elhagyott épület árkádja ahonnan érdemes lenne valamennyit elűzni. Rajokban fészkelnek az út feletti betongerendák között és rettenetesen szennyezik a környéket. Tudom, drága Édesanyám védelmükre kelne, elmagyarázná , ezek is a Jó Isten teremtményei, ne háborgassuk. Ki tudja, mi lenne a megoldás, hogy a kecske és a káposzta is jól járjon….
