Szántó István jegyzete.
Kerényi Laci barátom küldött egy képet, amelyen egy idősebb, napbarnított, kalapos ember szorongatja a csikkét. Lába előtt egy korabeli vulkánfíber és egy kartondoboz. Mellette egy rúdon kislabdák lógnak összecsomózva. Majd rám telefonál, tudom-e, hogy mi van a fotón. Hogyne, tudnám. Sőt még találkoztam is a nagy miskolci similabda gyártóval. Gyulával, aki a miskolci Visinszkij utcai sikátorban lakott népes családjával. Ő volt a simis Gyula, a simi király. Még slapajként faggattam ki, hogy miként készül ez a szegényes játék, amely nélkül elképzelhetetlen a vidéki búcsú. Mert ugye vásárfia nélkül senki nem mehet haza, de nem telik mindenkinek tükrös mézeskalácsos szívre. Nekik marad az ötforintos similabda, amelynek a kihordási ideje maximum három nap, de erre sincs garancia, csak a pénz átvételéig.
Gyula bácsi mesélte, hogy hosszú évekig vásározott, s rájött, hogy a similabda az egyetlen kelendő termék, amelyet maga is készíthet. A krepp papírba kötözött fűrészporos gombócot rá kell kötözni egy félméteres modellgumira, s máris simivé alakul. Elárulta: az első százzal megizzadt a család, végül annyira kifejlesztette a technológiát, hogy a régióban már császárrá nőtte ki magát. A nyári konyhájában üzemszerűen gömbölyítették a simiket. A papírboltokban felvásárolta az összes krepp papírt és zsineget. A fűrészport ingyen kapta a szomszédos asztalostól, de ezzel sumákolnia kellett. Hamar rájött, ha nem elég nedves a por, s könnyű a simi, nem elég fürgén pattog a gumi végén. A főutcai ezermester áruházban százméteres gurigára fűzve vette a modellgumit, amelyet egyébként a repülőmodellezők és a csúzlikészitők vásároltak.
Emlékszem, hogy végül komoly kisvállalkozóvá vált. A környék összes vásározóját ellátta ezzel a játékszerrel. Felfutott az üzlet, még egy öreg lestrapált Varszavára is futotta. Simis Gyula kocsijának csomagtartójából tucat számra vitték az áruját. Hogy aztán a fiúk addig rángassák a simit a búcsúban, míg hátba nem találják vele a kiszemelt leányzót. Mert ugye minden kornak megvan a megfelelő udvarlási formája.
Utóirat, hátha még valaki emlékszik , ezek a miskolci történetek sorozatban jelentek meg az Északban. Bujdos Attila főszerkesztő helyettes kollégám ötlete volt, rajzoljam meg azokat az embereket akiknek a képe beleívodtak az emlékeinkbe. Ebből végül hat vagy nyolc könyvre való anyag jött összes. Az utolsó 2017 őszén jelent meg, s már nekem se maradt belőle egy példány se. Elkunyerálták. Mint hatósági személyek elleni fegyveres támadás elkövetőjeként híresültem el, s ez egyetlen pozitivumként növelte a könyveim kelendőségét. Az Észak viszont többé már nem tartja közlésre méltónak ezeket az írásokat. Mellesleg azok a bizonyos hatósági személyek hajléktalanok bántalmazása miatt kerültek a hatóságok látókörébe. Folyt. köv.
