Látni se akarták – egy otromba építészeti megoldás – a Szinva patak a városunk természetes klimáját biztosítja – Kerényi László mindig ott van ahol valami történik

Ha Miskolci vagy aligha kell elmagyaráznom, hol készült ez a fotó. Kerényi László barátom dokumentumfilmes, fotóriporter mindig ott volt ahol valami történt. Ha hiszik ha nem a Déli Hírlap stábjában szuverén szerkesztők dolgoztak. Vettük az adást amit a fenntartó tulajdonostól a miskolci városi pártbizottságtól sugároztak, de minket ez aligha befolyásolt. Nekünk nem jutott eszünkbe, hogy széllel szembe pisiljünk, nem voltunk partizánok, csupán egy fontos vezérelv vezette a munkánkat – amit magunk se szívesen olvastunk volna azzal nem bibelődtünk. Mondhatom, valamennyi kollégánk tudta, hogy mikor miről kell írni. Nálunk ismeretlen volt az az értekezlet, ahol  a szerkesztő lediktálta, mit kell hol napra kiizzadni. Jó voltak, sajtótájékoztatók, ilyen olyan ülések, muszáj megjelenő anyagok, de alapvetően azt csináltuk amihez kedvünk volt. Ami minket is érdekelt. Óriási volt a szabadságunk – egy tulajdonképpen soha nem létező egypárt rendszerű szocializmusban. A cenzura bennünk élt, mint egy chip az agyunkba volt táplálva. Tudtuk mit lehet és mit nem. Például a patyolatot, a gelkát és a vendéglátósokat vagy a strandokat lehetett fikázni. Itt vezettük le a feszültséget, itt mutattuk meg, hogy nemcsak bátrak, de még vakmerők is vagyunk. Külön rovattunk volt – a miskolciaké a szó címmel ahol bárki beirhatta a búját baját, egyéni sérelmét és mi leközöltük vagy nem.  A rázósabbakat továbbküldtük a pártbizottságra – mint például a telefonbeszerelési és a lakáselosztási panaszokat. Majd megesett, hogy egy idő után nálunk hálálkodtak az olvasók.

Ha jól látom, a háttérben a Zenepalota előtti tér, jobbra a zálogház épülete. Balra a régi múzeum épület.

Vegyék elő a régi számainkat.  A képen látható Szinvapatak befedése akkoribban nagy port vert fel. Az okosabbak sokszor méltatlankodtak, hogy csak nem kellene. A Pecét már korábban kiiktatták. Erre hivatkozással tiltakoztunk a patak lefedése ellen. Jómagam Ausztriai városfejlesztési példákkal érveltem, ahol a medret takarították és a partját parkosították.  Mondván egy csupa aszfalt városban ezek a vizfolyások természetes klimatizációként funkciónálnak.

A politikusok , a nagyváros lázában égő városvezetők viszont beáldozták ezeket a városképet javító patakrészeket. Otromba munka volt. Hováth Béla Isten nyugosztalja mint a főépítész maga se nagyon kultiválta ezt a megoldást, viszont a felsőbb parancsnak nem lehetett ellent mondani. Volt egy lakásépítési tervszám, amit minden áron teljesíteni kellett. A belváros tele volt csatorna nélküli budis omladozó házakkal. Udvari vécés, fűrdőszoba nélküli , szénfűtéses, gangos házakkal.

Ezt a házat Szűsz János miskolci vállalkozó árulta. A Széchenyi utca felúli MDF udvarban volt a nagy kínai bazárja. Ebben az időben magam is egy hangulatos teraszos kávézót álmodtam ide, egy olyan híddal amelyne napernyős asztalok lehetnek. Örülök, hogy akadt aki ezt megvalósította.

Még szerencse, hogy itt nem fedték le a Szinva Plázánál

A lakótelepekhez pedig széles négysávos sugárútak kellettek, bármi áron.  Így aztán Egerrel, Sopronnal, Kőszeggel és Szentendrével szemben mi ledózeroltuk azokat az ódon, de még felújítható házakkal teli kis utcáinkat , amelyek most óriási kincset jelentenének. Nemcsak turisztikai szempontból, de önmagunk hangulatának jobbá tételére is. Több száz millióba kerültek ezek a patakbeborítások.  Most viszont ahol tehetjük, s ha lesz miből kiszabadítjuk ezeket a betonbörtöneikből. Jómagam a Hősök terén kezdeném a zsinagóga melletti parkolórészen.

A Szinva terasz – ez egy jólsikerült projekt

Barátom Laci mondotta, szeretné ezeket a munkálatokat is megörökíteni.  S egymás mellé rakni a bödületes rombolásos munkálatokról és a feltárásról készülteket. Jól mutatnának egymás mellett. Ennek mottója lehetne, egyszer minden a helyére kerül…..a józan ész végül diadalmaskodik. Csak legyen időnk kivárni.