Viszont figyeltem. Megtapasztaltam a színházi jegyszedők felsőbbrendűségét a lapos elemlámpás mozisokkal szemben. A teátrumban nem lehetett késni, ha mégis megesett ki kellett várni az első felvonás végét. A csupa nyugdíjas néni jó ismerőseim lettek. Annyira, hogy ha időközben jobb üres helyre leltem, sosem figyelmeztettek.
Hamar kiismertem Gizike, Jolánka és Marika összes bizniszét. Felváltva vezették a ruhatárat, amely minden szinten borravalós volt. Ismerték a skótokat, akik sose bélelték ki a sorszámukat. Nekik eleve hátrébb vitték a kabátjukat. S még azt is tudták, hogy kik azok az izgágák, akik az utolsó felvonás utolsó perceiben már kikérték a cuccukat. Az igazi üzlet azonban a kukker volt. A csupa gyöngyházas markolatú színházi távcső. Főleg az elegáns, amelynek külön fogószára volt. Az, amelyiken át szinte virtuálisan, karnyújtásnyira látható lett a művésznő mélyen vágott dekoltázsa, de a bonviván orrában lévő szőrszálakat is megszámolhatták. Ezeket az apróságokat maguk a jegyszedők vásárolták, s saját felelősségükre kölcsönözték ki. Nem kértek letétet, igazolványt, ezeket bárki kikérhette, míg a készlet tartott. Akik ezt a luxust megengedték maguknak, színlapot is vettek, amelyet, mint később kiderült, Máté Iván majdani kollégám szerkesztett. Ő volt az egyetlen miskolci, jegyzett külpolitikus újságíró, s mivel magányosan élt, minden esti szórakozásaként végiglátogatta az összes belvárosi vendéglátóhelyet. Jó szokásként minden ismerőséhez letelepedett, s akár záróráig képes volt mesélni. Ha tetszett, ha nem. Igaz, volt is neki miről.
Jó hat évtized után most akadt a kezembe az a bizonyos kukker, ami valamikor régen nagyon hiányzott az életemből. Gyerekként sokalltam ezért a 15 forintos bérleti díjat, ami csaknem a jegyem árával volt paritásban. S ha őszinte akarok lenni nem is tellett volna rá.
Ám egyszer csak rám mosolygott a szerencse. A pesti nénikém, miután hatszor is végigjárta a moszkvai GUM áruházat, és egy magnóért és a három rakéta porszívóért elcserélte az összes habselyem fehérneműjét, a kombinéjét is leimádkozták róla. Állítólag a nagy alkudozásban bónuszként kapott egy színházi látcsövet – gondolom, úgy kellett ez neki, mint üveges tótnak a hanyatt esés – piros műbőrtokban. Egy igazit, három rubelért. Az árát is belevésték. S ez az enyém lett. Csak az enyém. Így aztán már magam is nyomon követhettem Sztankai István minden lépését a színházi árok peremén. Láttam kilógó cipőfűzőjét, s szurkoltam neki. Nehogy éneklés közben bukfencezzen. Két hét múlva a miskolci fórum cukrászdánál minden bátorságomat összeszedve mondtam neki, szorítottam, hogy le ne essen. Hálásan megköszönte, majd nyugodtan elsétált a fűzőmentes, színes, vietnámi strandpapucsában. Lehet, hogy csalódottan, mert nem voltam egy autogramgyűjtő.
S mosta karanténos rámolás közepette egy pillantást vetettem a kezembe akadt látcsőbe. Fókuszáltam rajta, nem sokat, s újra láttam mindazt, amit most megosztottam Önökkel. Megért legalább tizenöt forintot…
