Az idő pénz. Sőt még annál is értékesebb. Mihelyst
életünkben megkezdődik a
visszaszámlálás, jólesik sáfárkodni a maradékkal. A
kórházi intenzíven lemeztelenítenek, de az órámat nem
adom. Pittyegnek a monitorok, de én inkább a karórám
érces hangú, megnyugtató ketyegését hallgatom. Egy
perc hatvan másodperc- ideális lazító, se több se kevesebb,
pontosan annyi, mint az optimális pulzusszám, a normális szívverés. Mindig tudnunk
kell, hányadán is állunk.
Amikor a magyar postáról
leválik a telefonos hálózat, a
Matáv magával viszi Miskolc
köztéri óráit. Ombódi Béla
igazgató állandó interjúalanyom. A pokolba kívánhat,
amikor havonta legalább tízszer jelzem, hogy a száz utcai
óra közül néhány pontatlan.
Késnek, sietnek, vagy lebénultak. A Villanyrendőrnél kettő is van. Az egyik, a Rinder
úr vasboltja előtti hirdetőoszlopon, maga egy kuriózum,
a rajta lévő négy óra négy
időzónában jár. Ez egyébként
családilag a miénk is. A főutcai lakásunk ablakaiból ezt
látjuk, a vekkerünket is ehhez
igazítjuk. Ha éppen áll, akkor
jobb híján hatvan fillérért feltárcsázzuk a telefonos időjelzőt.
A termálfürdő halljában
a tapolcai és a villanytelepi
strandon se kell a saját karóránkat lesni. Igazából Miskolcon bármerre járunk, időben jól tájékozódhatunk. Béla
sosem szépíti a dolgokat, elmondja: ezek a félelektronikus, részben még mechanikus
szerkezetek nem a technika csodái. Részben hazai és
NDK gyártmányúak. Ugyanez a magyar cég csinálja világszerte a stadionok eredménykijelzőit, de nálunk már
elavult az infrastruktúra. Egy
mester folyamatosan javítja,
berheli az órákat, áramkimaradás esetén sorra járja valamennyit, hogy beállítsa, de a
kábelbeázások- és szakadások
miatt valahol mindig gond
van ezekkel az időmérőkkel.
A mágus egyre tehetetlenebb.
A gyárak leállnak a nagyméretű vasúti órák készítésével.
A reklámozók meg még nem
fedezték fel az ebben rejlő lehetőségeket.
Egy osztrák cég, a Helvécia
tulajdonosa az ország összes
utcai óráját – a miskolciakat
is – lecserélné. Az ajánlata
csábító – valamennyi központi rádiós távirányítású lenne. Ki tudja, miért, a biznisz
helyben is elsikkad. Pedig a
kovácsoltvas lábakon álló, utcai bútoroknak is tetsző ajándékok feldobnák a belváros
képét.
Majd a nyolcvanas években az óra, a karóra kiegészítő divatcikké válik. Sutba
vágjuk elődeink márkás, de
viseltes, megsárgult számlapú Doxáit. Eltűnnek a nadrágok deréktáji órazsebei. Megjelennek a vízálló, hangtalan
kvarcórák, s már a Matáv is
kezdi leépíteni a haszontalan szolgáltatásait. Miskolcon
mára csupán néhány köztéri
óra maradt. A villanyrendőri
állja a sarat. Muszáj is neki.
Hiszen a párjukat váró randizók mégse leshetik állandóan
a mobiljuk kijelzőjét.
Szántó István
