Rám a prosztatarák, feleségemre az emlőrák keresztjét tette az Úr. Ezt sosem titkoltuk a környezetünk előtt: a körülöttünk élők láthatják milyen fegyelmezetten végigcsináljuk a kezeléseket, amelyeknek köszönhetően még itt lehetünk együtt. A betegségünk óta küldetésünknek tekintjük, hogy a saját példánk nyomán minél többeket rábírjunk a szűrésekre, hogy mielőbb orvosolni lehessen azt, ha valakinél baj van. Ennek ellenére van olyan barátunk, aki szinte az utolsó pillanatban került orvoshoz, amikor már életveszélyes állapotba került. Nem értem miért halogatják sokan, hiszen ezzel csak ártanak önmaguknak: ami meg van írva, azt elodázni lehet, de elkerülni nem, legfeljebb elszalasztani a gyógyulás esélyét.
Legyek önkritikus: én sem szaladtam azonnal orvoshoz. Az éjszakai vizelési panaszokat egy idő után fájdalom is követte, én akkor szántam rá magam – három évvel ezelőtt – a vizsgálatra. Kezdetben havi hormoninjekciókkal próbálták megszüntetni a tüneteket, de az hatástalan maradt. A komplett urológiai kivizsgálás – tapintás, a vizeletürítés mennyiségének, sebességének elemzése, ultrahang – után a rosszindulatú daganatgyanú miatt elkerülhetetlen volt a biopszia: egy tűvel tíz mintát vettek a prosztatából. Ez fájdalmas volt, de el lehetett és el kellett viselni, hiszen enélkül nem lehetett továbblépni. A diagnózis alátámasztotta a feltételezést: prosztatarákkal állok szemben. S rögtön jött a fenyegető kérdés is: vajon terjedt-e már máshová is?
A mellkasröntgenen találtak egy csomót a tüdőben, ám arról vélelmezték, hogy egy régi TBC elleni BCG oltás betokosodott maradványa lehet. Az MR azt mutatta, hogy tiszta vagyok, a csontszcintigráfiás vizsgálat kamerája azonban sajnos mást látott: a vállban és más területeken is beszűrődést fedezett fel, ami nyomán többgócú, azaz multiplex csontáttét diagnózisa került a leletemre. A kontrasztanyag látszódott a bordában, itt-ott a csigolyákban is, de nem tűntek igazán veszélyesnek, olyannak mint amelyekkel ne lehetne együtt élni. Kaptam hormonkezelést, az áttétekre pedig egy külön gyógyszert, hogy az ne engedje meggyengülni a csontjaimat. Kezdetben szépen csökkent a
PSA tumormarker szintem, ám ez nem tartott soká, hamar újra emelkedni kezdett. Ez azt jelentette: terápiát kell váltani, mert a jelek szerint nem sikerült úgy kordában tartani a folyamatot, mint szerettük volna. Ekkor hangzott el a sokak számára félelmetes szó: kemoterápia.
Nem tagadom, nehezen fogadtam a hírt, mert nagyon sok rosszat hallottam róla. Ismerősök részéről ekkor hangzott el az a mondat is, amivel a történetem kezdtem: „Oda ne menj, mert meghalsz!” A kéretlen jó tanács adójának azt mondtam: ha nem megyek oda, akkor is, hiszen ezen a Földön eddig még mindenki meghalt. Csak kezelések nélkül valószínűleg hamarabb és nehezebben halnék meg, kezelésekkel pedig csökkenthetők a panaszok is. Ha nem fogadtam volna el a felajánlott gyógyszert, esélyt sem adtam volna magamnak arra, hogy sikerülhet megfékezni a jelek szerint egyre agresszívabbá váló folyamatot.
Kaptam egy nem éppen kellemes olvasmányt: egy négyoldalas leírást arról, hogy mi minden mellékhatások fordulhatnak elő. A gyomrom elég érzékeny, a kilencvenes években a fél hasnyálmirigyem kivették, s epehólyag operációt is magam mögött tudhatok, tehát vannak bennem olyan gyenge láncszemek, amelyek még ráerősíthetnek a nem kívánt hatásokra. Viszont nemcsak leírást kaptam a mellékhatásokról, hanem felvérteztek olyan tudással is, hogy miként tudom megelőzni azokat vagy hogyan tudom csillapítani a tüneteket. Előre megkaptam azokat a gyógyszereket is, amelyeket hasmenés vagy hányinger esetén érdemes beszedni, így ezzel a felkészüléssel vágtam bele a kezelésekbe.
A szomszédunkban lakott egy asszony, aki szintén daganatos beteg lett: az első kezelés után kihullott a haja, ezért hagyta lebeszélni magát a továbbiakról, ettől fogva inkább hókuszpókuszokban hitt. Már nem él. Igaz, neki tüdőrákja volt, ami nem összehasonlítható a prosztatarákkal, mert rosszabbak az esélyek. A kórházban viszont én találkoztam olyan prosztatarákos sorstárssal is, aki 10 éve jár az onkológiára kezelésekre és a mai napig nem látszik rajta, hogy beteg lenne. Én végül a mellékhatásokból leginkább a fáradékonyságot tapasztaltam meg: nincs meg az az erőm, ami korábban megvolt. Bár ehhez lehet némi köze annak is, hogy 83 éves vagyok. A kezelések utáni napokon sokat kell pihennem, ám utána mégiscsak én nyírom le a füvet a kertben – még ha lassabban is, mint annak előtte.
Nemcsak a kert tölti ki az időmet, nyugdíjasként sem tudom megtagadni korábbi aktív életem: majdnem ötven éven át dolgoztam építészmérnökként, a fiam mellett országszerte sok magán- és középületet mondhatok saját gyerekemnek. Két nyugdíjasklubot is vezetek, érdekel a történelem, a népművészet, több mint száz kirándulás megszervezése, hazai és erdélyi idegenvezetések vannak a hátam mögött. S ha már kevesebb is van hátra, mint amennyi már eltelt, de ezen bármelyik kortársam búslakodhatna magába roskadtan. A másik út, hogy örvendezünk, amíg még itt lehetünk. Én hívő emberként inkább az utóbbit vallom, s a feleségemmel ebben igyekszünk megerősíteni másokat is.
Olvassa el a többiek történetét, üzenetét is!
A Férfi(H)arcok – Gyógyíthatatlan, gyógyuló és gyógyult prosztatarákos sorstársak című kötet 2015-ben jelent meg. Szerkesztő: B. Papp László, Kiadó: Janssen-Cilag Kft. A kötet ingyenesen elérhető a Gyógyulj Velünk Egyesületnél és a Magyar Rákellenes Ligánál.