Vasárnaponként apámhoz járunk az avasi temetőbe. Fagyban, hóban, kánikulában, sietősen, kettesével
vesszük a dombra vezető, rogyadozó lépcsőket. Anyám
képtelen elszakadni tőle.
Kora reggel megveszi a virágot, amit addig helyezget,
babusgatva rakosgat a síron,
míg ki nem panaszkodja magát. Igyekszem távolabb állni,
inkább nézem a magasból a
mozgalmas várost, hagyom,
hadd beszéljék ki magukat.
Drága apám sosem beteg.
Erős, nagyon erős, egyetlen
rántással kurblizza be a Varszavát. Kerékcserénél lusta
előbányászni az emelőt, egyedül billenti az autót a bakra.
Először májusban panaszkodik a gyomrára, júniusban
már dolgozni is képtelen. Hamar kiderül, hogy daganatos.
A hatodikos évzáróról már
lemaradok, apámat kísérjük
Pestre a Péterfy Sándor utcai
kórházba. Hatalmas gyógyítócentrum, a homlokzatán
egy futótranszparens – a szocializmusban legfőbb érték
az ember. Ki- be menet anynyiszor olvasom, hogy örökre
megjegyzem.
Bach László professzor operálja, de nagyon rövid a műtét. Felnyitja és visszavarrja.
Anyám tudja meg először a
diagnózist. Másodszorra én,
tizenkét évesen szembesülök
ugyanezzel. Apámnak már
csak három hónapja lehet
hátra. Forog a világ velem és
köröttem. Nyomaszt a tehetetlenség, a titok, amit nekem
se lenne szabad tudni. Áltatom magam, igyekszem nem
elhinni, hiszen az orvosok is
tévedhetnek.
Anyám erős, még tartja
magát. Lelket önt apámba,
nyugtatgatja, hamar meggyógyul. Élete legnagyobb
szerepét játssza, magában
vagy előttem sírhat. Hetente egyszer kiállja a sort a
Bagolyvári kerületi tanácsi
tisztiorvosi hivatalban, hogy
engedélyezzék a fájdalomcsillapító morfiumot. Bakos
doktor bácsi naponta kétszer jön injekciózni. Tapintatosan a műtéti heget is megnézi. Megnyugtatja apámat,
hogy szépen gyógyul, hamarosan talpra állhat. Közben
mamám, apám testvéreinek
telefonál, megkérdezi tőlük,
eljönnének-e elbúcsúzni tőle.
Augusztus harmadik hetében már kevés a napi két ampulla morfium. Visszakerül
a kórházba. Érzi, hogy rettenetesen fogy. A tükörben
látja, beesett az arca, és egyre erőtlenebb, s pokoli fájdalmak gyötrik. Gyanús, hogy a
nyolcágyas szobában magas,
fehér paravánokkal körülvéve fekszik. Amikor magától szembesül a valósággal,
feláll, és a vizitnél leken egy
nagy pofont a professzornak.
Prónay Gabi bácsi szó nélkül
hagyja, sosem akar rá emlékezni.
Egy derűsnek ígérkező reggel, augusztus utolsó csütörtökén kapjuk a halálhírt. A
temetésre apám örökösen
benzinszagú kocsijával gurulunk a gyászhintó mögött.
Különös, hogy egy idegen ül
a kormánykerék mögött. Még
nagyon gyerek lehetek, mert
magamat sajnáltatom, mi
lesz velünk apám nélkül. Mamám eddig bírja. Összeroppan. A temetésen még tartja
magát, hatnak a gyógyszerek,
de nem nyugszik, míg meg
nem nézi a koporsóban fekvő, csontsovány apámat. Nekem is látnom kell az elkínzott arcát, a semmibe révedő,
erőszakkal lecsukott szemeit. Nem is sejtve, ez a pillanat egy életen át kísért majd.
Beég a kép a retinámba.
Három nap múlva telefonál
a vállalat gépkocsi-előadója, párttitkára, hogy ha nem
zavar, felugrana. Sietős, nem
kertel, kezében a leltárívvel
elkéri apám sofőrbundáját s
a csizmáját. Az irhakesztyűt
egy legyintéssel elintézi, erről nagyvonalúan lemond.
Búcsúzóul mindannyiunkat
egyszerre vigasztal – megnyugtat, az élet nem állhat
meg…
