Kerényi László dokumentumfilmes barátomat folyamatosan bíztatom, bányássza elő azokat az ikonikus régi szerkesztőségi fotókat, amelyek a valamikori Déli Hírlap életét prezentálja. Nemcsak nekem fontosak ezek a képek. Éppen a héten egy kedves rudabányai úr keresett meg, hogy indítsuk újra a Délit.
Elmondta, komolyan gondolja. Mit is reagálhattam volna erre az ötletre mást mint, hogy egyúttal a Titanicot is vízre bocsáthatnánk. A két projekt nagyot szólna. Együtt. A címképen Keglovics János tördelőszerkesztő látható amint maga után húzza a folyóson a fax vagy a telexpapir-kigyót. Mint nem adnék, ha most tudnám mik is voltak azon a friss hirek.Bár ma már azzal elégedett lehetnék, hogy a kedves kollégámat így hátulról felismertem. S akkor jöjjenek Popovics Pali tördelőszerkesztő úr nyomdai viccei. Nem is tudom mi történt volna ha ezek az oldalak ebben a formában kerülnek az utcára.
Főszerkesztőnk Csala Laci bácsi gyomra így is mindig összeszorult ha déltájban megcsörrent a piros gombos telefonja. Ez azt jelentette, hogy fentről valakinek valami nem tetszett. S már is lehet magyarázkodni. Megjegyzem, senki nem emlékszik olyanra, hogy ezen a vonalon bármihez is gratuláltak volna. S, hogy magam példájából okuljon mindenki, elárulhatom a több mint ötven esztendős újságírói pályafutásom során egyszer, egyetlen egyszer pontosan 24 óráig munkanéélküli voltam 1970 tavaszán.
A nagy hírecske gyártásban gyakornokként leadtam egy olyan orbitális marhaságot, ami átcsúszott az olvasószerkesztők éberségén is. Megírtam, ma ülést tart a pártbizottság a nőtanács helyett. Délben kírúgtak, másnap ugyanebben az időben , miután már meg volt az új helyem Budapesten az Esti Hírlapnál visszavettek. Kedves kolléganőm, az áldott emlékű Radványi Évike addig fűzte Csala Laci bácsit, hogy visszasompolyoghattam.
Megmondom a frankót, az a 24 óra számomra rémes volt, miután 12 esztendős koromtól a munka éltetett. Elvégre senki nem lehet tökéletes.
