Amikor vidéki számüzetésben tengődtem – világi lap volt a Borsodi Vegyész – sokat feszegettük a szocialista brigádmozgalom nagy kérdéseit
Ez volt a kazincbarcikai szerkesztőségi irodám. Hetente két napot itt kellett töltenem és legalább két kolumnát kellett lekopognom a képen látható gépen. Ez az írógép akkor hozzám volt nőve, bárhová mentem úgy vittem magammal még nyaralásra is mint manapság a mobilt szokás. Hiszen sose tudhatja az ember mikor szállja meg az ihlet. A gyárba menet a BVK-ban volt egy sárga szolgálati keérkpárom is, amelyet biztonságképpen az iróasztalomhoz támasztottam. Mígnem a lapkiadó vállalat igazgatója egy látogatása alkalmával nem kifogásolta ezt a módszert. Végül jól jártam mert Barcikán kaptam egy slusszkulcsot az igazgató gyári futkosó ezerötszázas rendszám nélküli Polski Fiatjához. Ha ezt meglátták valahol az üzemben azonnal díszsorfal fogadottt. Régi szép idők…

Jól tessék megnézni ezt a képet. Számüzetésben is dolgoztam a Borsodi Vegyésznél, cirka három és fél esztendőt. Kellemes meló volt egy olyan napilap után, ahol reggetől estig szaladgálni kellett, hogy a másnapi újságot teleírjuk. Ennek a hátránya csupán az volt, hogy a három vegyipari óriás párttikárai egymással versengtek, kiről irunk többet, egy két karakterrel. Ugyanis ennek alapján finanszirozták a hetente megjelenő üzemi lapot. Nos, a fotó alapján el lehet dönteni, hogy milyen feszes, kemény tempót diktáltak nekünk. Mindannyian a szőnyeg szélén…